1. SOHA NEM DICSEKSZÜNK
A szomszédunkban nagy család lakott, hat gyerekkel. Amikor ötévesen kaptam egy csináltatott, csodaszép matrózruhát lakkbetétes cipővel, és kisétáltam az udvarra, anyukám utánam szólt, hogy Erzsike, nehogy bemenj a Tóthékhoz. Nem, nem, mondtam, és már indultam is Tóth Ildikóhoz. Ám anyukám az ablakon lesett, főzőkanállal jött utánam, és mielőtt a kerítéshez értem volna, visszazavart. Leültetett a szobában, és elmagyarázta, hogy olyanok előtt, akik nehezebb helyzetben vannak, mint mi, soha nem dicsekszünk. Ez annyira belém égett, hogy később ráripakodtam már több kollégára, amiért olyanoknak büszkélkedtek azzal, milyen műsorokban lépnek föl, akiknek éppen nem volt munkájuk.
2. GYÖNYÖRŰ, NEGYEDÉVES LÁNY
Szépen szavaltam, elsőre fel is vettek a főiskolára, azt hittem, enyém a világ. Tévedtem. Csetlettem-botlottam, egyetlen helyzetgyakorlatot sem tudtam kitalálni. Egyszer a folyosón zokogtam, mert nem jutott eszembe semmilyen ötlet. Odajött egy gyönyörű, negyedéves lány, megkérdezte, miért sírok. Segített nekem. Medgyesi Mária volt az, a csodálatos színésznő. Soha nem felejtem el, milyen hálás voltam neki, és milyen őrületesen boldog, hogy sikerült a feladat.
3. FINOMAN, ELEGÁNSAN
A pályát Debrecenben kezdtem. Az igazgató, Szendrő József remek pedagógus és rendező volt, vágott az agya, mint a borotva. Rengeteget köszönhetek neki. Első szerepnek megkaptam Dorine-t
a Tartuffe-ben. Ahányszor új helyre kerültem, az mindig egy új élet kezdetét jelentette, össze kellett szoknunk az új emberekkel. Nagyszájú voltam, kiálltam mások igazáért is, mindig feleseltem, de végül megtanultam, hogy jobban járok, ha csöndben maradok, és inkább később szúrok oda, ahová kell. Előfordult, hogy tizenévet vártam, de visszavágtam a sértésekért, finoman, elegánsan.
