Azaz amikor azt hitted, nem ­figyelek, mert én figyeltem, minden egyes pillanatban, a gyerek ijedtségével figyeltem minden mozdulatod, minden sóhajod. Csak most, hogy már nem tudlak megijeszteni, merem elmondani, hogy láttam mindent.
Láttam, amikor először ütött át a kéztőcsont éle a tenyered alján, láttam, amikor először markoltál megszédülve vissza a fotel karfájába közvetlen a felállás után. Amikor a rózsaszín először lett fehér a szemed alatt.
Tavaly, amikor a fa még a komód jobb oldalán állt, és a jövőről beszéltünk, mintha felszállt volna valami furcsa, ismeretlen köd a szavak között. Akkor kezdődött. Onnantól fogva tudtam mindent. Tudtam, hogy jönnek az utolsók.
Az utolsó karácsony, az utolsó tavasz, az utolsó séta a hegyen, az utolsó zivatar, az utolsó falat füge, az utolsó szó.
Ezüstszínű, vihar előtti fények voltak az utcán, amikor először meséltem el neked úgy a Tenger-földet, hogy tudtam, utoljára mesélem el. Egész közel kellett hajolnom az arcodhoz, éreztem a leheleted, a gépek pittyegtek, a szomszéd ágyon egy nő krumplival etette az anyját. Emlékszel, Apuci, amikor varázsoltunk?
Amikor olyan sárgán-élesen világított a téli este, és mi ott sétáltunk a ház előtt? Alma és Körte örök kalandjairól meséltél akkor is, meg ahogy szárt szárba öltve andalognak a naplementében. Akkor meglóbáltuk a lábunk a fagyos beton felett, és az utcai lámpák meg az este furcsa, összekeveredett fényeiben úgy tűnt, hullámzik a csizmánk alatt a föld. Te pedig azt mondtad: látod, kislányom, vízen járunk! Ugye nem felejted, Apuci, hogy tudunk vízen járni?

Bólintottál, kicsit mosolyogtál. Az utolsó bólintás. Az utolsó mosoly. Nyugodtan vetted a levegőt, simogattam az arcod.
Aznap véget ért az előző életem. Reggel sütött a nap, enyhe szellők fújtak, kutyát sétáltatott valaki az ablak alatt. Egy autó röviden dudált. Nem sírtam, csak csodálkoztam ezeken. Hogy milyen hasonlatos ez az új nap a régi élet napjához, ez az új szellő a régi szellőkhöz, ez az új kutyasétáltató a régi kutyasétáltatókhoz, ez az új dudaszó a régi dudaszókhoz, és én is milyen hasonlatos vagyok önmagamhoz, ahogy az erkélyen ülök, ahogy kezemben fogom a reggeli bögre kávét, ahogy az arcomon ott a langyos fény. Hogy még mindig lélegzem.
Hónapok óta nem mertem felnézni az elsőről a harmadikra, az erkélyemről az erkélyedre. Amióta nem tudtál már kimenni, amióta nem tudtál reggelente a korlátra könyökölni, és elfüttyögni a közös dallamunkat, trálálá, aztán azzal az utánozhatatlan mosollyal inteni nekem. Gyáva voltam. Az üres, mozdulatlan erkély arra emlékeztetett, hogy nemsokára nemcsak a reggeleim lesznek tele a hiányoddal, hanem az egész életem. Hogy nemsokára holtsápadtan terít majd ki egy hideg kanapéra az apátlan világ.
De akkor, azon az utolsó utáni, első reggelen óvatosan és félve mégis odafordítottam a fejem. És ott fenn, az erkélyed bal sarkában, a mosolyod, az integető kezed, a füttyögésed hűlt helyén nem az volt, amire számítottam, amitől rettegtem. Nem a Semmi volt ott. Hanem tudod mi, Apu? Hatalmas, dús leander bólogatott át a korláton, sőt, egyenesen integetett a rózsaszín virágaival, ahogy lengette a meleg, késő nyári szél…
Hát persze hogy tudod, Apu.