Mátyást a legenda szerint a Duna jegén kiáltották ki királlyá 1458. január 24-én. Ez bizony jó régen történt. A Duna a 20. század második felében csak 1945–46 telén, 1956-ban és utoljára 1963-ban fagyott be. Magyarország leghidegebb telén, amióta meteorológiai feljegyzések készülnek, 1940. február 16-án, Görömbölytapolcán mínusz harmincöt fokot mértek! Ilyen farkasordító hideget soha nem éltem át, de élénken él emlékeimben az 1987. január 10-én lezúduló budapesti hóvihar. Délutánra mínusz tizenöt fokra süllyedt a hőmérséklet, és másnap húsz–negyven centis hóréteg borította az egész országot. Az iskolákat bezárták, sokan nem tudtak munkába menni, a buszok elakadtak. Kenyeret is alig tudtak szállítani, a sarki Közért polcai gyorsan kiürültek. A gyerekek persze boldogan csúszkáltak, naphosszat szánkóztak az utakon. Fázni nem fáztunk, a lakásunkban már akkor is cirkófűtés adta a meleget, minden helyiségben.
Ugyanebben a budai családi házban húsz évvel korábban csak egyetlen szobában működött egy cserépkályha, a konyha, fürdőszoba jéghideg maradt, mivel a központi fűtés a háború alatt tönkrement. A hideg ellen egyszerűen védekeztünk: fölvettünk még egy pulóvert… A fürdőszobában hetente egyszer befűtöttünk a rézhenger alá, ami annyi forró vizet adott, hogy megtelt vele a kád. És abban a vízben szépen sorban megfürödtünk, mind az öten.
Tisztességes gyapjúszövet
Sok százezer embernek ennyi sem jutott, mert a vidéki házak nagy részében a hatvanas évek elején még nem volt fürdőszoba. Arcot, kezet minden este mostak, egyebeket hetente egyszer, lavórban, a konyhai sparhelten melegített vízzel. A vidéken élők fele még a hetvenes évek második felében is komfort (vízvezeték, csatorna, gáz) nélküli lakásokban élt. A meleget, ahogy korábban is, a konyhai búbos kemence, sparhelt vagy cserépkályha adta, a hálószobát nem fűtötték. Éjszaka vastag, pehellyel töltött dunnával takaróztak, és nemritkán többen aludtak egy ágyban.
Az ötvenes években a hideg nagy megpróbáltatást jelentett a családoknak az alacsony jövedelmek, a magas árak és az áruhiány miatt. Izgalmas eseménynek számított, amikor lovas kocsin meghozták a házunkba a szenet. A fekete arcú emberek a hátukon cipelték le a pincébe, miközben a nagynéném próbálta strigulázni, mennyit. Reménytelen vállalkozás volt, mindig kevesebbet kaptunk, mint amennyiért fizettünk.
Én magam új télikabátot sosem láttam, édesapám egy háború előtti bőrkabátban, Mami lódenben, mi, gyerekek rokonoktól örökölt holmikban jártunk. A lóden egyébként valamikor tisztességes, jó minőségű gyapjúszövet volt, tartotta a meleget, és a víz is lepergett róla. Sajnos a háború utáni Magyarországon ennek csak silány változatát gyártották, többnyire szürke színben – ezekből készültek a típuskabátok. Ami a cipőket illeti, még rosszabb volt a helyzet. 1955-ben a Belkereskedelmi Minisztérium kérdőívvel mérte fel a lakosság ellátottságát. Eszerint a megkérdezettek egyötöde egyetlen pár cipővel rendelkezett. Emlékszem, hogy a hatvanas évek elején Pisti bátyám a nagyapám fehér vászonbetétes cipőjét hordta (valamikor a negyvenes években készülhetett), és segélycsomagban kapott szövetkabátot. Felnőttként mesélte, hogy folyton úgy érezte, a hátán virít a vörös kereszt…
Ocelotmintás panofix
Néhány lábbelihez azért hozzá lehetett jutni, például a praktikus, kapcsos gyermekhócipőhöz. Gumiból készült, a rendes cipőre húztuk fel, védte a nedvességtől, hótól, hidegtől a lábunkat. Mivel akkoriban kemény fagyok jártak, természetes, vízzel felöntött jégpályákra jártunk korcsolyázni. A korcsolyát a cipőre kellett erősíteni egy speciális alkalmatossággal, a kurblival. Nadrágban, pulóverben róttuk a köröket, az anorákot mi még nem ismertük.
A boltokban nemigen vásárolhattak a nők divatos holmikat, viszont nézegethették a szép ruhákat az újságban. Az Ez a divat 1957. szeptemberi címlapján egy csinos, téli kosztümben gyönyörködhettek az olvasók, amelyet az Elegancia üzletben meg is vehettek. Ami az árakat illeti, a bolt vezetője az Esti Hírlapban, 1959 novemberében így nyilatkozott: „Kétségtelen, hogy a Váci utcában több üzlet magasabb értékű alapanyagokból, osztályon felüli munkával, jobb minőségű ruhát ad a vásárló kezébe. Arra törekszünk, hogy finomat, divatosat adjunk, ugyanolyan áron, mint másutt.” Ez természetesen erős csúsztatás volt…
A hatvanas évek végére sokat javult a helyzet divatfronton. Csinos, jó szabású, szőrmegallérral díszített télikabátok, szövetkosztümök, sőt bundák jelentek meg a kirakatokban. A korszak egyik jellegzetes, nagyon elegánsnak számító ruhadarabja a panofix bunda volt. A Pannónia Szőrmegyár szabadalmaztatta, gyapjas juhbőrből gyártották a puha, fénylő, hosszú szőrű bundát. Sok színben készült, exportra is, különösen kedvelt volt a tigris- és az ocelotmintás panofix. Ekkoriban egyre több nő viselt szőrmekucsmát is, divatosnak számított. A gyerekekre praktikus pilótasapkát adtak, védte a kis fülüket, és nem tudott lecsúszni.
Harisnyacsizma, steppelt dzseki
Az évtized végén robbant be a divatba a női csizma, és elsöprő sikert aratott. Először táncdalénekeseken láttuk, Zalatnay Cini például ezüst csizmában lépett fel a Táncdalfesztiválon, később derült ki, hogy kályhaezüsttel ő maga festette be a lábbelit. Az én első csizmám 1967-ben a karácsonyfa alatt ragyogott. Nyáron bécsi keresztanyámnál nyaraltam, s akkor láttam meg a Kärntner Strasse sarkán a fekete lakk harisnyacsizmát, csodás ezüst csattal. Nem tudtam persze megvenni, de a keresztanyám meglepett vele. Királynőnek éreztem benne magam… A csizma itthon lehetett rusztikus, például az Alföldi, de finom és törpesarkú is, a Minótól, és létezett, talán kicsit később, a sportos, meleg, hótaposó változat. Jellemző a telek enyhülésére és a ritka havazásokra, hogy az utolsó hótaposót vagy húsz éve vásároltam…
