Ha veszel, megtelik a kezed. Ha adsz, megtelik a szíved.

Van egy rejtett ház valahol a Mátraalján egy kis faluban. Ebben a házban bajban lévő nők, gyerekek, családok bújnak meg. Ha elveszik a ház – mert a tulajdonos most el akarja adni –, nem lesz hova menniük… De belevágtam a közepébe.

Az asszony

A doktornő mondta, hogy próbáljam meg, hívjam föl ezt a számot. Ő is oda fog szólni, ígérte. Nagyon rendes a doktornő, ő vette föl a látleletet. Az arcomról. Már többször is fölvette volna, de én nem engedtem. Nem akartam följelenteni a férjemet. Csak az lenne, hogy megint kezdődne a cirkusz. De most akkorát húzott be, és az arcomra, hogy szó szerint a fal adta a másikat. Részeg volt, de nem annyira, hogy ne tudott volna megütni. Amikor kiordítozta magát, lefeküdt. Na, akkor fogtam a két gyereket, és kiszöktem velük. Lementünk a másik háztömb aljába, a Gizi nénihez. Ő ott a virágos, de árul édességet is. Hátul, a bolti rész mögött van egy kis műhelye, ott csinálja a koszorúkat, oda rakott be bennünket. Aztán felhívtuk a telefonszámot, amit a doktornő adott…

A segítő

Amikor felhívtak, még nem tudtam, mit fogok csinálni. De hogy nem hagyjuk a megvert asszonyt a két kisiskolás gyerekével Gizi néni koszorúi között, azt tudtam. Végül tűzoltásként abba a rejtett vidéki házunkba költöztettük, amit menedéknek hívunk, s aminek a címét nem ismerheti más, csak az Angyaljárat segítői. Pont azért, hogy a család békében maradhasson, ne találjon rájuk a részeg férj vagy élettárs. Három család is elfér a házban. Addig maradhatnak, míg valahogy rendeződik a sorsuk.
Én Mózerné Eőry Mercedes vagyok. Négy gyerek és egy alapítvány mamája. Akik ismernek, maminak szólítanak. Annyi, de annyi drámába fulladó életet láttam, szülésznőként annyi kiszolgáltatott fiatal nővel találkoztam, hogy amolyan kültelki segítő lettem. Dúla vagyok, tanár és terapeuta. Tizenhárom éve foglalkozom azzal, hogy rászoruló embereknek segítek. De már előtte is erről szólt az életem. Kislányként az osztálytársamnak adtam a legkedvesebb pólómat, mert leégett a lakásuk, és semmijük nem maradt. Emlékszem, mekkora örömöt éreztem, amikor odaadtam. Ez az én utam. A férjem s az egész családom megfertőződött – azt szoktam mondani, nálunk a szeretet ragályos.
Az Angyaljárat Alapítványt négy éve hoztuk létre, a családdal és egy barátnőmmel közösen. Ma már húsz önkéntes van a csapatban. Hitvallásul ezt a két mondatot választottuk: „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” A másik: „Ha veszel, megtelik a kezed, ha adsz, megtelik a szíved.”
Ha valakin segíteni tudunk, mindig az adott helyzetét vizsgáljuk, nem az előéletét. És megbizonyosodunk arról, hogy a család valóban rászoruló, megerősítést kérünk attól, aki ismeri őket, legyen az orvos, tanár, családsegítő munkatárs. Egyszer egy ismerős fia­tal rendőr hozott hozzánk egy édesanyát. Csak utána tett feljelentést az ütlegelő barátja ellen.

Kétszer ad, aki gyorsan ad

A virágboltos Gizi nénihez hasonló emberek már sok bajba jutott családot, magára hagyott idős embert, de elsősorban félelemben élő nőket, anyákat irányítottak hozzám. Ismernek a családsegítőben, több iskolában, óvodában. A kerületben a családorvosok is tudnak rólunk. Nemrég szóltak, hogy egy egyedülálló fiatal anyának megszületett a kisfia, de egy szál pelenka nem sok, annyijuk sincs. Kapnak majd önkormányzati segítséget, de az legalább harminc nap. Az adományokból van kis készletünk jó minőségű ruhaneműkből, gyerekholmikból. Estére összeállítottunk számukra egy teljes babakelengyét.

Míg az Angyaljárat megálmodóját hallgatom, a nagyanyám jut eszembe. Nagy adakozó volt, sokszor mondta: Gyerekeim, kétszer ad, aki gyorsan ad!

Mi csak azt tudjuk továbbadni, amit az adományozóktól kapunk, ezért vigyázunk, hogy minden pár cipő, minden kiló liszt, minden pelenkacsomag, minden fillér oda kerüljön, ahol valóban szükség van rá. Olyan családokat is felkarolunk, ahol betegség vagy munkahely megszűnése miatt átmenetileg kimaradnak a bevételek, egyik napról a másikra kilátástalan lesz a helyzetük. Átsegítjük őket a nehéz időszakon, míg újra egyenesbe nem kerülnek.
Mindannyiunknak van munkahelyünk, itt önkéntesek vagyunk, de sokunknak lassan az Angyaljárat a „főállásunk”. Idén közhasznú alapítvány lettünk, ez megkönnyíti a dolgunkat.

Néhány levél az Angyaljárat postájából:
–  „A pénzt, amit küldtem, az unokáimnak szántam. Nekik gyűjtögettem. De nekik van meleg szobájuk, ennivalójuk, jó ruhájuk, megértő családjuk. Azt a pénzt majd összegyűjtöm, ráér nekik máskor. A mátraaljai rejtett ház nem ér rá. Azt most kell megmenteni… Mentsék meg!”

–  „Kedvesek! Sok részletet nem mondhatok, de örömmel tudatjuk, hogy a háromgyerekes édesanya (a nyári táborban is ott voltak) ma végre kiköltözhetett az anyaotthonból, és mostantól egy védett lakásban él. A költöztetése ma lezajlott! Pár napon belül kiderül, hogy oda mi kell nekik. Természetesen nem engedjük el a kezüket!”

–  „Ismét nagy a baj. Régi támogatottunk, a hetven év feletti Zsuzsika, egy zalai faluban él a munkaképtelen, beteg lányával. Ismeritek, pár éve neki csináltattunk szemüveget, őt utaztattuk Pestre, hogy megoperálják a szemét. A nyugdíja az egyetlen bevételük! Ebben a hónapban minden összejött. A rozoga ház teteje beszakadt, plusz csőtörés, az elfolyt víz százötvenezer forintos vízszámlát csinált. A javíttatás ötvenezer forint. Segítsetek, ki mennyivel tud…!”

– „Jó hír: tegnap kicserélték Zsuzsikánál a régi vízvezetéket, a csőtörés okát megszüntették. Sajnos százharmincezer lett a vége, nem ötvenezer, amivel indult. Ma kezdik a tetőt javítani!”

– „Két hónapja egy édesanyának a két apró lányával mennie kellett a közös otthonukból, mert az elköltözött apa visszatért. Vele együtt a terror, a zsarolás, a rettegés, a verekedés, az üvöltözés. Egyik hajnalon elindult a menekítés. Vidékről még messzebb vidékre. Védett otthonba. Teltek a hetek, végül az édesanya családja összefogott. Biztos helyre fogadták be a lányokat és az anyukájukat. Ma az anyagi segítségetekkel elindultak reménykedve egy nyugodt családi élet felé.”

 

Galéria | 2 kép

 

Illusztráció: Mi mondtuk apuról (Macskássy Katalin – Fekete Anna könyvéből)