Reggel kilenckor kezdték a napot, már forgattak a Parlamentnél és a Lánchídnál, mi – fotós kolléganőmmel – a Szent István térnél, a Bazilikánál csatlakozunk hozzájuk. Az Urban Verbunk táncegyüttest elég könnyű észrevenni, a kilenc fiú ma a Peaky Blinders (azaz a Birmingham bandája) című sorozat stílusában felöltözve viszi az utcára az általuk újraértelmezett magyar néptáncot. Nincs velük sminkes, fodrász, sem óriási stáb, mindössze az operatőr, Kiszely Tamás egy kamerával, és a társulatmenedzser, Illés-Regele Márton egy hangszóróval. A csapat művészeti vezetője, Moussa Ahmed irányít, ő állítja össze a ko­reográfiákat, és ő mondja ki a végleges igent vagy nemet egy-egy felvételt visszanézve. Plusz természetesen végig táncol a többiekkel.
„Tomi, kész vagy?” – szól a kiál­tás, „Marci, zene forog” – érkezik a válasz, majd a Bajcsy-Zsilinszky út zajába beledübörög a sorozat egyik betétdala, és a fiúk olyan tempóban kezdenek el táncolni, hogy gyakorlatilag leáll a forgalom. Repkednek a nyakkendők, lebegnek az angol szövetkabátok, pattognak a lépések. Több autós biztatóan rájuk dudál, a sofőrök integetnek, a gyalogosok megállnak, előkapják a mobiljukat, és ámulva rögzítik az utcai előadást.

Kik ezek a fiúk?

Az Urban Verbunk együttes 1992-ben alakult. Vezetőjük, a magyar–egyiptomi származású Moussa Ahmed, a Harangozó Gyula-díjjal és a Magyarország Érdemes Művésze díjjal egyaránt kitüntetett táncművész karrierjét már régóta figyelemmel kísérhetjük. Magáénak tudhatja a világ leggyorsabb néptáncosa címet, fellépett a legnagyobb nemzetközi sportesemények kísérőprogramjain, illetve III. Károly brit király hetvenedik születésnapi rendezvényén is.
De ugorjunk vissza a Bajcsy-­Zsilinszky útra! Tamás, az operatőr épp kéri, hogy vegyék újra a jelenetet: módosítja a látószöget, megpróbálja úgy, hogy a hátsó sorban táncolókból több, a Bazilikából pedig kevesebb látsszon. Várjuk, hogy a harangszó véget érjen, mert a fiúk úgy jobban hallják a zenét.
– Én is néptáncoltam, ezért álltam meg, ahogy kisétáltam a mögöttünk lévő utcából, és észrevettem őket – avat be a huszonéves Orsi, akit a nézők között megszólítok. – Az öcsém még mindig néptáncol, ő szokott is róluk videókat küldeni, úgyhogy egyből felismertem a csapatot. Jó a koncepció, tetszik, ahogy összehozzák a Peaky Blinderst a legényessel.
– A bankból jövök, nem tudom, kik ők, de megkérdeztem az egyiküket, és már be is követtem az oldalukat a közösségi médiában – vallja be egy középkorú nő a tömegből. – Olyan ereje van annak, amit csinálnak, hogy nem tudtam továbbmenni, pedig sietnem kéne. Nem vagyok hatalmas táncrajongó, de a tehetség azonnal hat rám – teszi hozzá, és ahogy nézem, marad még.
– Mindig azonnal lesznek né­zőink­ az utcai forgatásokon, és csak pozitív visszajelzéseket kapunk – mondja Marci, a menedzser, amikor arról kérdezem, hogy reagálnak rájuk a járókelők. Gyakran megkérdezik a nevüket, Marci megmutatja nekik az oldalaikat – az előbb épp egy héber nyelvre állított telefon betűi adták fel neki a leckét, azon kellett rákeresnie az Urban Verbunk Instagram-profiljára. Megoldotta. Egy rózsaszín hajú, vidám hölgy lelkesen tapsol a fiúknak, kiderül, hogy Ausztráliából érkezett. Mögötte egy babakocsis olasz nő Budapest-térképpel a kezében szintén mosolyogva csatlakozik a nézőkhöz.
Közben Tamásék arra jutottak, az utolsó felvételt elfogadják, mehetünk tovább a következő helyszínre.

Az energia megállít

Miközben átsétálunk a Vörösmarty térre, Ahmeddel beszélgetni is van időnk. Elmeséli, hogy az Urban Verbunk tagjai mindannyian tíz-tizenöt éve táncolnak, állandó csapatot alkotnak, ez a főállásuk. Hamarosan utaznak Szaúd-Arábiába, mert épp abban a megtiszteltetésben lehet részük, hogy a világ szinte összes Got Talent című tehetségkutató műsorában szerepelhetnek a Közel-Keleten, Európán át Amerikáig – és ez egyedülálló lehetőség egy magyar művészeti együttesnek. Ha itthon vannak, napi hat órát próbálnak Gödöllőn, az a székhelyük, és Ahmed szülővárosa, gyerekként itt kezdett táncolni. Ezenkívül átlagosan heti két teljes napot annak szentelnek, hogy videós tartalmakat gyártanak.
– Mivel Budapest az egyik legszebb főváros a világon, így nyilvánvaló, hogy itt forgatunk – szögezi le Ahmed –, de persze az utazásaink során sem hagyjuk ki a lehetőséget. Készítettünk már táncos kisfilmeket Róma, Isztambul vagy Dubaj utcáin, sivatagban és tengerparton is. Ezek spontánnak és könnyednek tűnnek, de egyrészt nem egyszerű folyamatosan kreatívnak lenni a koreográfia, a helyszínek tekintetében, és a felhasznált zenék jogait is meg kell szereznünk. Ennyi embert öltöztetni szintén nem olcsó mulatság, és a filmek minőségére is adunk, tehát profi kamerákkal, operatőrrel dolgozunk.
A csapat egyediségét az adja, hogy megpróbálják a hagyományos népi kultúrát aktualizálni, a hétköznapi emberhez közelebb hozni – és erre remek terep az utca.
– Ha nem is kezd el miattunk egy szembejövő néptáncra járni, de legalább megérzi ennek az erejét – magyarázza Ahmed. – A hagyományainkat nem temetni kell, hanem élővé tenni a 21. század embere számára. Szerintünk ennek egyik útja, ha a néptánclépések mellé bátran odateszünk egy menő sorozatot, egy népszerű zeneszámot, és így, csomagban kínáljuk, hogy befogadhatóbb legyen. Hiszek abban, hogy ezt a tánckultúrát bármivel fel lehet öltöztetni. Ha nem haladunk a korral, és a néptánc nincs jelen a közösségi médiában, az azt jelenti, hogy kivettük a játékból, és az unokáink már nem fognak tudni róla.
Múlt héten Elon Musk édesanyja, Maye és Sharon Stone színésznő lájkolta több videójukat – árulják el, miközben átmegyünk a zebrán. – Ettől nem lesz olcsóbb a kenyér, de látszik, hogy terjed a hírünk a világban – kommentálják.
Nem tagadják, azért is érdemes kimenniük az utcára, hogy bevonzzák a nézőket az itthoni előadásaikra, hiszen ez erős figyelemfelkeltés. Most már direkt oda mennek, ahol tömeg van, nem zavarja őket, ha belesétálnak a képbe, vagy elmegy mögöttük a villamos, sőt, ettől is élettel teli a produkció. – A táncból áradó energia állítja meg az embereket – vélik a táncosok.
Magyar népzenei alapot már nem használnak, mert nemzetközi hangot kell megütniük a nemzetközi közönséggel, úgyhogy klasszikus, popzenei és filmslágereket alkalmaznak, amelyekre mindenkinek beindul a lába. Azt részben sajnálják, hogy a járókelők rögtön a telefonjukat kapják elő, ahelyett, hogy pusztán a szemükkel, lelkükkel fogadnák be a produkciójukat, de közben hírverés is nekik, ha a nézők a saját oldalaikon megosztják a táncukat.

A recept alapja a látvány

A Vörösmarty tér nem nyeri el a tetszésüket, úgyhogy megyünk tovább, felmerül a Király utca és a Madách tér is. A Madách téri villamosok előtt táborozunk le elsőként, és hogy változatosak legyenek a videók, a fiúk itt leveszik a kabátjukat, és ingben adják elő a koreográfiát. Ez éppen méhkeréki, kalotaszegi és marosmenti tánclépésekből adódik össze, és zenét is váltanak, a Dance Monkey című sláger üvölt a hangszóróból.
– Amellett, hogy az előadá­saink­nak látványosnak kell lenniük­ – ezért vízben is táncolunk, és a tűzzel is játszunk –, nagyon fontos, hogy értéket közvetítsünk, kulturális tartalmat, gondolatokat adjunk át – folytatja Ahmed, de már be kell állnia a próbára.
A táncosok hátsó sora szerintem vészesen közel kerül az autóforgalomhoz, de Tamás, az operatőr megnyugtat: a színpadi rutinnak köszönhetően a fiúk pontosan érzik, meddig hátrálhatnak, és pikk-pakk átállnak fejben a helyszínek között.
Úgy négy-öt réteg ruhában kezdték reggel, de mivel legalább ötször táncolják el az összes koreográfiát, már izzad a homlokuk. Igaz, bírják a strapát, hiszen a Don’t Lie to the Planet (Ne hazudj a bolygónak!) című show-jukban – amit havonta játszanak a RaM-ArT Színházban – kilencvenöt percig gyakorlatilag alig jönnek le a színpadról.