Egy kis hátizsákkal szálltam fel a repülőre, laptop és jegyzetfüzet nélkül. Szombaton ráérősen sétáltunk a tengerparton, tudatosan nem állítottunk össze listát azokról a helyekről, amiket meg akarunk látogatni. Beszélgetni jöttünk, hosszan, mélyen, telefon és elvégzendő feladatlisták nélkül. A Caravaggio-festmény volt az egyetlen, amit nem akartam kihagyni.
Szombaton elsétáltunk a templom mellett, láttuk a kígyózó sort a jegypénztár előtt, „majd holnap megnézzük”, egyeztünk meg. Este a szállodában Málta történelmét olvastam, rátértem Caravaggio Máltán töltött időszakára, megnéztem a neten a festményt, felnagyítottam a telefonomon, még így is nagy hatással bírt. Épp jegyet próbáltam vásárolni másnapra, amikor döbbenten vettem észre, hogy vasárnap nincs nyitva a templom. A hét többi napján igen, viszont vasárnap, pont azon a napon, amikor ott vagyunk, pár száz méterre a festménytől, be van zárva. Legközelebb hétfő reggel nyitnak, de akkor mi már úton leszünk haza.
Elöntött a düh, aztán pufogtam. Nem szeretem kihagyni, elmulasztani a jó dolgokat, látni akarom a lenyűgöző festményt, ott akarok lenni a naplementénél, napfelkelténél.
„Majd eljövünk újra” – mondta Botond, és részéről le volt tudva, de én nem bírtam ennyivel lezárni: „Menjünk oda a helyszínre, hátha ott téblábol egy teremőr, aki megszán, és pár percre beenged.”
Egy rövid séta után már ott álltam a templom bejáratánál, zárt körű rendezvény, ez volt kiírva, elegáns családok érkeztek sorban a diplomaosztó utáni szentmisére. Az első ötletem az volt, hogy azt mondjuk, a máltai unokahúgunkhoz jöttünk, de nem voltunk úgy öltözve, és a helyi nyelvet sem ismertük. A szigorú tekintetű, idős teremőrnél hiába próbálkoztunk a „csak egy percet adjon”-nal, tőmondatokkal lerázott minket.