Nem, nem mondom, hogy patakokban csorgott a könnyem a nevetéstől, mert az túlzás lenne, de tény, hogy egy gramm szemfestékem sem maradt épen, amikor Tamara barátnőm kipenderült a fürdőszobából:
– Mit szólsz a szilveszteri szerelésemhez?
Hát kérem, nehéz volt véleményt formálnom, mert a művelt, naprakészen tájékozott nyelvtanár barátném, aki erőn felül segít a szegényeken, és mindig tudja, melyik filmet, színdarabot kell megnézni, ezúttal úgy festett, mint egy túldíszített karácsonyfa. Csinos volt, mint a feltűnni vágyó kamasz lányok, csakhogy a harangos szoknyája alját és a hozzáillő fekete pólóját ­akkora vörös szívek díszítették, mint a fejem. Szerintem óriási bók, ha kamasz lánynak titulálok egy nagymamát, ám ő nem érte be ennyivel.
De most szakítsuk meg a történet fonalát, és hagyjuk a barátnőmet a fürdőszoba előtt mérgelődni egy kicsit, hogy elmeséljem: ő azon ritka és tiszteletre méltó emberek egyike, akinek első nekifutásra sikerült párt találnia! A Kertészeti Egyetem befejezése után, az 1984-es szilveszteri bulin csodálkozott rá volt évfolyamtársára, Miklósra, és az azóta eltelt negyven év alatt sem vesztették el a szerelmet meg az egymás iránti érdeklődést. Pedig az a sorsfordító buli rosszul is végződhetett volna, ugyanis Tamara édesanyja úgy kezelte a huszonnégy éves lányát, mint egy kiskamaszt. Ennek szellemében a hajdúszoboszlói utazása előtt nagy piros szíveket varrt a ruhájára, a maradékkal pedig úgy dekorálta a „gyerekszobát”, hogy a szívek alá nevelő célzatú, vicces üzeneteket rejtett. „Ha faképnél hagyod a társaságot, és a szobádba tévedsz egy fiúval, gondolj rám, és menekülj, mert túl nagy az ágy!” ­„Ha felfalod a vendé­geid elől az összes zserbót, kövér leszel, és a legjobb szabásmintával sem tudjuk eltakarni a hurkáidat.” „Ha sokat iszol, hányni fogsz, kiskorodban is öklendeztél, ha valami sok volt, és senki sem udvarol egy hányós háziasszonynak.”