Szerzők és szerkesztők soha nem pihennek. Akár este tizenegykor is bepötyögöm a telefonomba a témát, ami eszembe jut. Nyitott szemmel járok a világban, és két részre osztom magamban: az egyik, amit azonnal megírnék belőle, a másik pedig, amit majd két hét múlva. „Könnyű neked, olyan gyorsan írsz!” – szokta mondani a szerkesztő. Na persze… Tényleg hamar kiszalad a kezem alól a cikk, de a fejemben napokig, sőt néha hetekig is ott kering a téma és a szöveg. Formálódik, foglalkoztat. Kihordani sokkal hosszabb, mint „megszülni”. Utóbbi már valóban gyorsan zajlik: látványosan és zajosan püfölöm két ujjal a billentyűzetet. Egy év alatt legalább két könyvre elegendő szöveget állítok elő… De ne szaladjunk ennyire előre!

Az értekezletek diszkrét bája

Többféle értekezlet létezik. Van olyan, amelyik egész nap tart, és tulajdonképpen a főnök világszemléletéről tartott akadémiai székfoglaló. (Kibírhatatlan.) Van háromórás, ami éppen elég arra, hogy mindenki összevesszen mindenkivel. Ismerek olyat, aki főnök volt, de annyira gyűlölte az értekezletet, hogy soha nem tartott. Nálunk szerencsére máshogy mennek a dolgok: a Nők Lapja szerkesztőségi értekezletét hétfőn tartjuk. Ezt megelőzi egy laptervező értekezlet. Utóbbi a kellemes és a könnyen elviselhető határán egyensúlyoz: mindössze másfél-két órás. Ilyenkor a heti felelős szerkesztő – Eszes Andrea főszerkesztő-­helyettes, Horváth ­Cecília vagy Papp Diána vezetőszerkesztő – prezentálja a témákat: minden rovathoz öt-hat cikkjavaslatot rendel hozzá. Ezeket az újságíróktól, az olvasóktól és a saját kútfőből érkező ötletek vegyítésével tálalja. Lényeges az aktualitás: Mi fontos történt az előző héten? Mi az, ami foglalkoztat minket és az olvasót? Mi az, ami éppen a levegőben van? Ha egy témában elmélyedünk, és hosszabban beszélgetünk róla, már nyakon is csíptük! Az értekezletet a főszerkesztő tartja mederben, és amikor elkészül a lapterv, nem sokkal később, fél egykor az újságíró kollégák is megtudják, min kell munkálkodniuk.
– Fantasztikus emberek dolgoznak a Nők Lapjánál: nagyszerű szerzők, akiknek a kisujjában van a szakma – mondja Akovács Éva főszerkesztő. – Amit én hozzáadhatok a nagy egészhez: vannak ví­zió­im, gondolataim arról, merre kell vinni az újságot. A heti értekezleteken a főszerkesztőé az utolsó szó, és én megtanultam, hogy megyek a megérzéseim után – miközben a számok és az adatvezérelt munka is ott van a háttérben. De mivel régóta vagyok Nők Lapja-rajongó,­ egész egyszerűen, szinte az ujjam begyében érzem, ahogy az olvasó belelapoz. Minden nyomtatott magazin példányszáma csökken egy picit évről évre, mióta interneten olvasunk újságot. De nálunk ez a csökkenés megállt. Más európai újságok is azt figyelik, hogy a Nők Lapjának miért megy ilyen jól, miért van ilyen erős és hűséges előfizetői bázisa. A titok az, hogy picit mindig frissítünk a lapon, és figyeljük, hogy az olvasó számára mi az izgalmas tematika.

Újságírás? Királyi passzió!

Na jó: nem mindig. Vannak szürke hétköznapok és olyan feladatok, amelyekhez nem kell csodás tehetség, hanem csak tisztességes iparosmunka. V. Kulcsár­ Ildikónak kijutott a szakma napfényes oldalából is – miközben persze keményen dolgozott, és hétunokás nagymamaként is dolgozik, szerencsére a Nők Lapjának.
– Kulisszatitkom igazán nincsen – meséli. – A siker mögött inkább sok izgalom, öröm és néha bőgés is van. Mindent az olvasóknak köszönhetek, mert ha nincs a Ne félj, mesélj! rovat, akkor nincs annyi témám, amennyivel – szerintem – ha bezárnának egy kamrába, akkor is százhúsz éves koromig friss, élő, valódi történeteket tudnék írni. De az olvasókkal való kapcsolat során mindig történnek érdekes esetek: egyikük a nyíregyházi temetőbe hívott éjféli randevúra, mondván, csak ott tud nekem mesélni arról, ami alapvetően meg fogja változtatni az ő életét és az enyémet is. Csoda és őrület édestestvérek és kézen fogva járnak: természetesen nem mentem el.
A kilencvenes és kétezres években Ildikó előtt kitárultak a királyi házak kapui is. – Megérkezem Madridba, és közlik, hogy a hónapokon át előkészített interjú elmarad. Közben tudom, a címlap üresen várja Zsófia királyné fotóját, és a lapban is három oldalt kihagynak az interjúra. Próbálok uralkodni magamon, mert mégsem elegáns kibőgött szemmel bevonulni a nagykövetségre – de hát mégiscsak bőgve érkezem. Aztán a nagykövet addig telefonál, míg végül két nappal később mégiscsak elkészülhet az interjú. Kapok harminc percet, ám ehelyett másfél órán át beszélget velem a királyné – aki gyönyörű, művelt és őszinte, és azt is elmeséli, miért nehéz palotában élni. Minden csodás, kijövök, boldog vagyok, iszom a férjemmel egy sangríát, visszamegyek a követség vendégszobájába… aztán kiderül, hogy nincs semmi a magnón. Ilyenkor van az, hogy ha kicsi a baj, akkor egy nő sír, de ha nagy, akkor észhez tér. „Vigyázzállásba” vágja magát az agyam, azonnal megírom az interjút emlékezetből – talán ha fél mondatot javítanak bele később… Így a svéd királyné és a dán királynő után a spanyol is megszólal a Nők Lapjában. Mint utóbb megtudtam, „összebeszéltek” a királyi fenségek, lekádereztek és beajánlottak.
– Most persze nehezebb korszakot él a világ – folytatja Ildikó –, de talán éppen ezért van hitele annak, amit csinálunk. Nem akarjuk legyűrni egymást, és pici iróniát is csempészünk a cikkekbe. Szerintem a túlélés záloga, ha az ember gyakran tart önvizsgálatot, és folyamatosan megkérdőjelezi a nagy igazságokat. Azt tapasztaltam, hogy a paloták sarkaiban ugyanúgy ott kucorog a szorongás, mint a kunyhókban. Nincs az a vagyon vagy hatalom, amely egy igazán okos embert felruházna a tökéletes biztonság teljes tudatával.

Akik mindig képben vannak

A szerkesztőségünk Óbudán világos és tágas. Az újságírók persze róják az utakat, és vadul kalapálnak a laptopjukon, de akadnak, akik szinte mindig bent vannak az irodában. Laurencsik Kata képszerkesztő több mint harminc éve dolgozik a Nők Lapjánál. Amikor benyitok, éppen Alain Delon képeit nézegeti a számítógépén. A francia színészlegenda a cikk írásakor hunyt el, úgyhogy címlapcsere jön.
– Olyan nincs, hogy nincs megoldás, mert valahogy mindig lesz – mondja Kata, miközben tényleg szinte tapintható körülötte a nyugalom. – Régebben sokat idegeskedtem azon, hogyan fog összeállni a fotózás, hogy odaér-e mindenki… De fölösleges, mert mindig mennek a dolgok a maguk útján. Ha beérkezik egy cikk, két lehetőségünk van az illusztrálására. Vagy fotózzuk, vagy keresek hozzá képet képügynökségtől vagy az archívumunkból. Most éppen Delon fotóit gyűjtöm, majd leválogatom. Aztán a „két Éva” – Akovács Éva főszerkesztő és Fejes Éva művészeti vezető – is átnézi, majd a befutót megvásároljuk. Ha pedig fotózunk, elkezdem szervezni. A gondos előkészítésen múlik minden. Ha a címlapfotózásra körültekintően, minden információt megadva kérjük fel az alanyt, ott akkor később nincs probléma. Van, hogy az interjúalany nincs éppen jó formában, de a lelki bajokon sokat segíthet a hangulat. Például ha a címlapsztár arcát finoman elkezdi masszírozni a sminkes; sokszor még azok is segítenek a fotózás lebonyolításában, akiknek nem is az a konkrét feladatuk.
Fejes Éva művészeti vezetőnek átfogó jellegű a munkája. Nyomon követi a lap tartalmi részét: a lapindító értekezleten is részt vesz. – Ekkor már fejben rá tudok hangolódni arra, képileg hogyan lehet megvalósítani a témákat – mondja. – Innentől kezdve az a dolgom, hogy vizuálisan elképzeljem a lapszámot, és instruáljam a kollégáimat: a képszerkesztőket, a fotóst és a tördelőket. Arra törekszünk, hogy a klasszikus alapokon nyugodva minél modernebb legyen a lap. Ebben a mi szaktudásunk is felértékelődött, mert sokkal vizuálisabb lett a világ, mint korábban, egyre inkább a képek beszélnek.
Van egy kérdés, amit mindenképpen fel kell tennem: Mennyire van szükség a címlapfotózásoknál a Photoshop-mágiára és egyéb képszerkesztői trükkökre? ­Nagyon belenyúlnak-e egy képbe?
– Régebben sokkal több retus volt a címlapon – válaszolja. – Nemcsak nálunk, de a többi magazinnál is. Érdekes módon ma már az alanyok is kérik, hogy ebből vegyünk vissza: nem az megy, ami öt éve is akár. Természetesen így is belenyúlunk a fotókba, de csak amennyire éppen szükséges.

Nyomdába megy a lap

A szerkesztőségben összefutok a mindig vidám és kiegyensúlyozott Pál Zoltán tördelőszerkesztővel. Ő az – többek között –, aki a képet és a szöveget újságoldalakba passzintja össze. Előtte persze a szövegek megjárják a szerkesztő, az olvasószerkesztő, utána pedig a korrektor számítógépét. Utóbbi kettő munkájának köszönhető, hogy kevés a lapban a tárgyi tévedés és a helyesírási hiba (legalábbis erre törekszünk – a szerk.). Olyannyira gondosan járnak el, hogy egy-egy cikk leadása után levelezésbe kezdenek az újságírókkal arról, hogy helyenként hogyan lenne szebb, szabatosabb és pontosabb a megfogalmazás. Na de vissza Zoltánhoz:
– Megtervezem és utána összerakom az oldalakat – mondja. – A lap tipográfiai szabályai vezetnek közben: tudom, milyen betűtípusokkal és milyen arányokban dolgozzak. Ezeken a kereteken belül viszont nagy szabadsággal tudunk élni. Én a kifejezetten sok képet tartalmazó cikkeket szeretem, mert nagyobb játékosságnak engednek teret. Egy úti beszámolónál természetesen nagyobbak a képek, de egy interjúnál a szöveg dominál. Miután elkészülünk egy cikkel, utána jönnek a javítási kérések – van, hogy még a nyomdába adáskor is.
Ami éppen most érkezik el. Zoltán megkérdezi, meg akarom-e nyomni a nyomdába küldő gombot – de hát ki vagyok én, hogy ekkora felelősséget zúdítsak a nyakamba? Úgyhogy ő kattint rá a képernyőn villogó ikonra, és a lap elektronikus úton a nyomdában landol. A jövő héten pedig az önök postaládájában.