Jenő, amikor Londonban sztázsoltál, ingyen dolgoztál, csak hogy tanulhass. Megvan még benned ez az egyfontos szendvicset eszegető figura? Milyen gyakran gondolsz rá? 

Rácz Jenő: Angliában tényleg azért spóroltam, hogy még többet tanulhassak további külföldi helyeken. Azt gondolom, két típusú ember van: aki elfelejti, hogy honnan jött, és aki mindig ugyanaz marad. Én inkább az utóbbi vagyok. Annyi a különbség, hogy voltak az életemben lehetőségek, amiket meg tudtam ragadni. A sikerem a sorsnak, a szerencsének és az akaratnak a közös halmaza. Semmi sem garantált az életben, de ha ebből a három dologból egy is ­hiányzik, már nehezebb érvényesülni. És persze soha nem felejtem el, hogy már nem egy picike lakásban élek, mint ahol felnőttem. Ez azért jó érzés. Visszaigazolja, hogy tudtam fordítani a sorsomon.

Egy alkalommal találkoztam édesapáddal is, akiről akkor derült ki a számomra, hogy pszichológiával foglalkozik. Szemmel láthatóan nagyon büszke volt rád. Mennyire segített az utadon? 

Jenő: Különleges a kapcsolatunk, voltak olyan dolgok, amikben nagyon szorosan együttműködtünk, de olyanok is, amelyekből teljesen kivontam. Alapvetően hasonló a lelkivilágunk, és minden egyes nagyobb döntésem előtt a mai napig felhívom, és megkérdezem tőle, mi a véleménye. Igazából ilyenkor már csak megerősítést szeretnék kapni, hogy amit elhatároztam, az tényleg a helyes út-e. És arra vagyok kíváncsi, hogy bárki – jelen esetben az édesapám – tud-e olyan hatást gyakorolni rám, ami által esetleg megkérdőjelezem önmagamat vagy az elhatározásomat.

Ha már a lelkivilágodról van szó: tudsz nagyon élesen is fogalmazni, de olyan eset is volt az ismert gasztroreality-műsorban, amikor a versenyzőnek nem sikerült a napja, mégis kapott tőled mentőövet, és továbben­gedted. Melyik vagy: erősen kritikus vagy inkább segítő típus?

Jenő: Az említett pillanatban az jutott eszembe, hogy nekem is milyen kicsi dolgokon múlott az életemben az, hogy végül szerencsével jártam. Hogy valaki mégiscsak meglátta bennem a fantáziát. Úgyhogy igazából ugyanez történik ilyenkor: ha valakiben látok valamit, azt gondolom, nem feltétlenül kell túlindokolni, hogy miért segítek. Van olyan srác a Michelin-csillagos éttermemben, akit egy bútoráruház konyhájából vettem fel – és azóta az egyik vezető kolléga. Általában erőteljesebben használom a belső megérzéseimet. Ez nem spiritualitás, mert mindig abban hiszek, amit meg tudok fogni, és ott látok magam előtt. De sokszor az észszerű gondolatok helyett az érzéseimet helyezem előtérbe. Az emberi kapcsolat nekem sokkal fontosabb bármilyen sikernél.

Dóra, ez mind igaz?

Rácz-Gyuricza Dóra: Jenő abszolút ilyen. Ha meglátja az emberben a potenciált – azt a villanó tüzet mások tekintetében, ami benne is ott van –, akkor onnantól kezdve jól működik a kapcsolatuk. 

Ő nagyon higgadtnak tűnik, te azonban egy teljesen más, temperamentumos kultúrából is kaptál hatásokat – Brazíliában születtél.

Dóra: Kétéves voltam, amikor Magyarországra költöztünk, úgyhogy azt mondanám, párhuzamosan élhettem meg a két kultúrát. Mert miközben Magyarországon töltöttem a gyerekkoromat – itt jártam óvodába, bölcsődébe, iskolába –, minden évben kiutaztunk Brazíliába. Láttam azt a lendületet, ami a szüleimé is volt, hiszen ők tényleg ott is nőttek fel. És át is ragadt rám az a fajta életszemlélet. Dél-Amerikában pozitívabban állnak az élethez az emberek. Több rossz dolog történik velük, de mégis próbálják a napot keresni a felhők felett. Ez rám is jellemző. És szerintem ez is egy olyan dolog, amit szeret bennem a férjem.

A gasztroműsor hatodik évadába jelentkeztél, és ott ismerkedtetek meg. De mi volt az eredeti célod ezzel?

Dóra: Éppen befejeztem az egyetemet, és kerestem önmagam. Fogalmam nem volt, mihez kezdjek. Sokan vannak így a húszas éveik elején. Egyszer csak megláttam a közösségi médiában, hogy van egy ilyen lehetőség. „Most vagy soha!” – gondoltam. Ha kiesem, az sem baj, legfeljebb főzök egy jót. Előtte egy részt sem láttam még a műsorból. Jenőről sem tudtam, hogy kicsoda. Viszont, amióta az eszemet tudom, főzök. Az egyetemen ezt tanultam, a szakmai gyakorlatomon is ötcsillagos hotelekben dolgoztam. Bennem ugyanúgy lángol a gasztroszerelem, mint a férjemben. Végül ez a verseny hozott össze minket.

Azonnal beleszerettél Jenőbe? 

Dóra: Nem. Éreztem, hogy van valami köztünk, de ő tartotta a szakmai távolságot. Úgyhogy mindig annak tudtam be, hogy bizonyára csak a vizsgadrukk érezteti velem, hogy figyel rám. De aztán amikor jól teljesítettem, és felkerültem a továbbjutók közé a galériára, elkezdtem számolgatni, hányszor néz fel rám. A tizennegyediknél úgy voltam, hogy rendben, itt valószínűleg tényleg van valami szimpátia. De csak azután keresett meg, miután kiestem a versenyből.

Jenő: Jó tudni, hogy számolgattad a pillantásokat! Nyilván tetszett Dóri, de inkább az első találkozásunk alkalmával szerettem bele, nem a műsorban – hiszen ott nem tudtam róla semmit. Nagy meglepetés volt, hogy mennyire egymásra tudtunk hangolódni. 

Mi okozta-okozza ezt a nagy vonzalmat?

Jenő: Szerintem jó egységet alkotunk. Egy működő kapcsolatban vagyunk, fejlődünk egymás mellett – legyen ez karrier vagy személyiség. Olyanok vagyunk egymásnak, mint a növény és a termőföld. Tudunk adni, tápláljuk egymást, és virágzik a kapcsolatunk. Ha az egyikünk nem lenne a másiknak, akkor valószínűleg nem így történne meg velünk az életünk. 

Dóra: Nagyon szépen kijavítottuk egymás hibáit. Vagy inkább: eltanuljuk egymástól, mi a jó. Csak egy hétköznapi példa: én például nagyon halogatós voltam. Jenő viszont eszméletlenül gyors és hatékony. Ha megjön a gázszámla, két és fél perc múlva be van fizetve. Nem halogatunk, hanem amit akarunk, azt megcsináljuk. Ami pedig az érzelmi részt illeti: szerintem Jenő sokat tudott lazulni mellettem, miközben sokat adok neki. 

Ha már egymás táplálásáról van szó: korábban elmondtátok, hogy Jenő otthon keveset főz. Mit szeret enni, amit te készítesz?

Dóra: A szakácskönyvemben összegyűjtöttem Jenő kedvenceit. De az is benne van, amit ő főz, ha nagy néha itthon is nekiáll. Utóbbiak mind klasszikus fogások – gulyásleves, bolognai. Amikor megismerkedtünk, azt állította magáról, hogy nem édesszájú. Én viszont itthon sütikirálynő vagyok. Mindig van nassolnivaló, ami inkább a szívünknek szól, nem a gyomrunknak. Jenő ebben is társra talált bennem. A könyvben egyébként a brazil vonalat is megmutatom – inkább az egyszerűbb fogásokat, amiket bárki meg tud csinálni szupermarketes alapanyagokból. De van benne gyerekeknek szóló recept, diétás, gyors és praktikus is.