A Színház- és Filmművészeti Egyetemen találkozunk, ahol mindjárt órája lesz. Az unokája, Celyn hozta el. Összetartó család lehetnek. 

Azért fuvarozott ő, mert elromlott az autóm. (Elmosolyodik.) Bármikor számíthatok rá, tavaly a Semmelweis-film forgatásán ő volt az asszisztensem, és a főszereplőnké, Vecsei H. Miklósé is, és annyira jól csinálta, hogy a színésszel máig jó barátok maradtak. A nagyobbik lányom, Nóra pedig sminkmesterként működött közre, a világ minden kincséért ki nem hagyta volna ezt a közös munkát.

Tudom, hogy a lánya a főszereplők kiválasztásánál is sokat segít… 

Igen, most is többször elmondta, hogy „a Katicát ki ne hagyd, papa!”. És végül valóban Nagy Katica lett a befutó Semmelweis Ignác szerelme, az ápolónő szerepére. Általában hallgatok a lányomra, mert kitűnő szeme van a színészek kiválasztásához, ráadásul ismer mindenkit, hiszen kanadai a férje, és az egész világon dolgozik. Miklóst azonban én találtam. Először el sem tudtam képzelni, hogy ő legyen az orvos, mert egy barna fiatalember lebegett a szemem előtt, de aztán találkoztunk egy egyetemi vizsgaelőadáson, és megláttam benne azt a lobogó hitet, amire szükségem volt. Mert ez a film elsősorban a hitről szól. A világ egyre rosszabb, szükség van olyan emberekre, akik hisznek valamiben, és minden akadályt leküzdve végigmennek a maguk választotta ösvényen. Semmelweis ilyen ember. Nem engedi magát eltántorítani a feladattól, amíg rá nem jön, miért halnak sorra a szülő nők a kórházban. Így válik az anyák megmentőjévé. 

Torontóban a Törőcsik Mari-filmfesztiválon ön volt a díszvendég, és két alkotását is levetítették. Többek közt ez utóbbit is. Elégedett vele?

Hármat vetítettek le, mert az egyetemre is meghívtak órát tartani, ott meg a Sorstalanságot néztük meg. ­Elcsodálkoztam, mennyire fontos, hogy minden arc pontosan az, akinek lennie kell. Legfeljebb néhány jelenetet húznék ki belőle, pedig amikor csináltuk, nem engedtem a producernek, hogy bármit kivegyünk. Amikor készíti a filmet, így van ezzel az ember, később jobban rálát. Most a Semmelweis esetében is úgy érzem, minden pontosan ott van, ahol lennie kell. 

Magyarország idén az ön filmjét nevezte az Oscar-díjra. Ha minden jól megy, hatodszor áll majd a vörös szőnyegen. 1982-ben a Mephisto el is nyerte a szobrot, de jelölték a Bizalom, a Redl ezredes és a Hanussen című filmjeit is, majd jött a Maléna, amelyben szintén mint operatőr került a legjobb öt közé. 

Ez még csupán ajánlás a készítő ország részéről, messze van a jelöléstől. Ha egyáltalán… A Mephisto győzelménél meg sajnos pont nem voltam jelen, itthon, a televízió­ban néztem a díjátadót, de így is felemelő érzés volt. A Malénával pedig az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy ott ültünk a nézőtéren Ennio Morriconéval, akit zene kategóriában szintén jelöltek, és mindenki biztos volt abban, hogy nyerni fogunk, de aztán mégsem a mi nevünk hangzott el. Sok mindenen múlik ez. Többek közt azon, hogyan lobbizik a producer meg a stúdió, és akkor a Miramax nem tette oda magát. Talán mert a rendező, Tornatore nem került be a jelöltek közé.

Mondja, hogy sikerült kijutnia a nyolcvanas években egy óbudai fiúnak Hollywoodba?

Mindenki azt hiszi, hogy a Mephisto miatt, pedig nem. Egy mexikói születésű, magyar származású rendező, Luis Mandoki – később nagy név lett a szakmában – látta az Angi Vera című filmet 1978-ban, és a fejébe vette, hogy ha összegyűlik a pénz az első filmjére, velem szeretné megcsinálni. Egyszer csak jött a fax… A Gaby – Egy csodálatos élet felemelő dráma, egy kerekesszékes lányról szól, az édesanyját Liv Ullmann alakítja. Mandoki még kezdő volt, folyton tőlem kérdezgette, mit mondjon a színészeknek, végül már annyira megbízott bennem, hogy gyakorlatilag minden rajtam múlt. Később többször forgattunk együtt. Emlékszik a Ha a férfi igazán szeretre Meg Ryannel és Andy Garcíával? De ami különösen nagy élmény maradt, az a White ­Palace 1990-ből, Susan Sarandonnal.

De gyönyörű mozi volt az! Magyarul A gyönyör rabjai a címe.

Igen. Egy jogász fiatalember és egy gyorsétteremben dolgozó asszony szenvedélyes viszonyáról szól. Az intim szerelmi jelenet előtt Susan odajött hozzám: „Lajos, én most szültem, még nem vagyok egészen rendben, kérlek szépen, nagyon vigyázz rám!” És én igyekeztem úgy irányítani a fényeket, hogy ez a zseniá­lis színésznő a legjobbat tudja kihozni magából. Attól kezdve olyan bensőséges kapcsolat volt köztünk, hogy azoknál a megrázó képkockáknál, amikor kiderül, hogy a férfi már nem szereti, Sarandon azt mondta a kameramannak: „Ne haragudjon, én ezt magával nem tudom megcsinálni, Lajos arcát szeretném látni!” És én átvettem a kamerát. Susan ugyan csak a hunyorgó bal szememet látta, de gyönyörűen megcsinálta a jelenetet. 

Mi az, amit ön tud? Érzi a színészeket?

Velük megyek. Érzem, mi játszódik le bennük, és ugyanúgy megtörténik bennem is minden, mint bennük. Szeretem őket, csak így tudok működni. Jodie Foster egyszer megnézte egy filmemet, és azt mondta: „Én azzal az operatőrrel akarok dolgozni, aki így szereti a színészt, az embereket.” Nagyon jólesett.

És ki az a „kameraman”? Hát nem ön filmezett?

A White Palace producere észrevette, hogy szinte mindent én csinálok, és így szólt hozzám: „Lajos, az nem lehet, hogy te vezeted a színészeket, te világítasz be, és akkor még te is fogod a kamerát! Vegyünk fel egy kameraoperatőrt, és te csak irányítsd a felvételeket.” Ez akkor már bevált gyakorlat volt Amerikában, és hatalmas terhet vett le a vállamról. Elmagyaráztam az operatőrnek, mit szeretnék, elő is játszottam neki, már csak meg kellett valósítania fizikailag. Én pedig foglalkozhattam a színészekkel, figyelhettem a fényekre, beállításokra. És ha a rendező bízik az emberben, akkor ez szépen működik. Szabó István azonban, akivel negyvenévnyi közös munka van a hátunk mögött, ragaszkodott hozzá, hogy mindig én nézzek a kamerába. Persze ő is látta a jelenetet, de azt, hogy a képen megvaló­sult-e,­ amit szeretnénk, csak én láthattam. Ezért minden jelenet után megkérdezte tőlem: „Na, láttad az angyalt átrepülni?” És ha megráztam a fejem, újravettük az egészet. Amíg egyszer csak meg nem történt a csoda.