A Nők Lapja felkérésére tíz évvel ezelőtt négyezer felnőtt bevonásával kutatás készült a magyar nők helyzetéről, jövőképéről. A legszembetűnőbb jelenség az általános, minden területen jelentkező leterheltség volt életkortól, családi állapottól és foglalkozástól függetlenül. Sajnos a helyzet azóta sem változott, pedig mindannyian tudjuk, hogy még a gépek sem örök életűek, annak ellenére sem, hogy azokat rendszeres időközönként kikapcsolják, karbantartják.
De miért pont most?
Mindannyian láttunk már olyat, hogy valaki évtizedeken át kínlódik a túlsúlya, a mérgező munkahelyi légkör vagy a méltatlan kapcsolatai miatt, és hiába a célzások, beszélgetések, az illető nem lép, majd egyik napról a másikra mégis száznyolcvan fokot fordít az életén. A pszichológusok szerint ez azt jelenti, hogy akkorra lesz elviselhetetlen a szenvedésnyomás. Lehet, hogy korábban is mutatkoznak jelek, de nem érik el a kritikus szintet. A munkahelyen például picit többet kell dolgozni picit rosszabb körülmények között; egy párkapcsolatban gyérül a nevetés és a szex; a testben valahol fokozódik a fájdalom, de az illető csak akkor veszi komolyan a bajt, amikor már tarthatatlan a helyzet.
– Sok dologgal meg lehet tanulni együtt élni – magyarázza Sárvári Györgyi pszichológus. – Az ember megpróbálja úgy alakítani a napját, heteit, de akár a gondolatait is, hogy a szaporodó jelek ne akadályozzák. A komolyabb krízis azonban – halasztást nem tűrő egészségügyi probléma vagy egy hozzánk közel álló ember halála – visszaránt bennünket abba az állapotba, hogy muszáj cselekedni, olyan erős a sokk, hogy végre lépünk. Ideális esetben nem várnánk ilyen sokáig, nem mennénk el a falig, de erre nagyon kevesen képesek. Társadalmunkban nagyra becsülik a teljesítményt, sőt néha meg sem becsülik, csak elvárják, hogy fáradhatatlanul tegyük a dolgunkat. Ennek eredményeképp mi, nők különösen hajlamosak vagyunk értékünket a teljesítményünkben mérni, és az utolsó utáni pillanatig azt ismételgetjük, hogy hát megy ez nekünk, mindig is ment, ennek a sokszorosát bírtuk régen! De amikor egy korunkbeli, hasonló élethelyzetben lévő emberrel történik tragédia, akkor van esély arra, hogy felkapjuk a fejünket, és legalább átmenetileg több időt töltsünk azzal, hogy megtervezzük a változást. Ilyenkor kezdenek sokan sportolni, meditálni, időt szakítani magukra, és ebből kinőhet valami tartós is, de az átmeneti változás is jobb, mint a semmilyen! A pillangóeffektus működik; hallunk egy hírt, megérint bennünket egy történés, ezért kézbe veszünk egy könyvet a boltban, elolvassuk, és valami elindul bennünk. Minden apróság számít! Könnyű abba belesüllyedni, hogy most nincs lehetőségünk teljes életmódváltásra, vagy felmondani a munkahelyünkön, de minden kis változtatás fontos. Ma sétáltunk egy nagyot, és lám-lám, jobban alszunk; ma olvastunk fél órát, és vidámabbak vagyunk.
Élmények gyűjtése
A megvilágosodás vagy egy erős sokk azonnali cselekvésre ösztönöz, de az eredményességet nagyban befolyásolja a környezet hozzáállása. Mit szól a család, ha anyu ezentúl hetente három délután edzeni fog? Az elmúlt években lapunk életmódváltó programjaiban azt láttuk, hogy azok voltak igazán sikeresek, akik találtak támogatókat. Ha a férj is nyitott volt az egészségesebb ételekre, elkezdett tornázni, és részt vállalt az otthoni feladatokból, akkor az egész család nyert. Ahol a munkatársak nem tukmálták a sütit, hanem elkérték a zöldséges fogások receptjeit, ott az egész kollektíva fittebb lett. A változást dzsungelharcként, magányos Rambóként tolni nagyon nehéz, de ha a közvetlen hozzátartozók csatlakozni nem is kívánnak, legalább ne akadályozzanak; ne mondják azt a meditálásra, hogy lustálkodás, vagy a terápiára, hogy pletykálkodás. Ha valaki kitartóan megy a saját útján, és eredményeket mutat fel, azt idővel a többiek is elismerik.
A testi egészség érdekében történő változásokat könnyebb elfogadtatni, de amikor valaki a munka terén a stressz miatt kíván visszavenni, az kiválthat másokból értetlenkedést. A munkamániából a környezet profitál, de fontos megérteni, hogy a kiégés ugyanolyan krízis, mint a szívinfarktus. Okozhat problémát, ha csökken az életszínvonal, és vissza kell venni a megszokott igényekből, de ha megkérdezünk bárkit, mi volt a legszebb élménye, nem az autója megvásárlását vagy az órája márkáját fogja rávágni, hanem a közösen töltött karácsonyt, egy vidám szalonnasütést, táncot vagy érintést.
A szakértő szerint a komolyabb változás érdekében fontos megfogalmazni a célt, mert az segít a lépéseket kijelölni. Amikor azonban bajban vagyunk, túlságosan az adott problémára fókuszálunk.
– Egy krízis beszűkít, olyan, mintha az érintett lefagyna, nem tud mozdulni, megáll az úton, leül és csak néz lefelé. Ha ebből sikerül kimozdulni és két lépést megtenni, az már segíthet, mert az illető visszanyerheti a cselekvőképességét. Ha valaki változtatni akar az életén, az csak nyerhet, függetlenül attól, az áll-e a dolog mögött, hogy aggasztó a vérképe, vagy hogy a hasonló korú szomszéd meghalt, esetleg a szenvedésnyomás vált elviselhetetlenné. Már az is számít, ha esélyt adunk a változásnak. Néha meg tudunk indulni magunktól, és időnként az a dolgunk, hogy másokat vegyünk rá az elindulásra. Ha észrevesszük, hogy egy szerettünk nagyon leült, és csak a padlót nézi, nyújtsunk segítő kezet, legyünk ott, tartsuk meg egymást is.
Ölvedi Joli – Sport idősebb korban
Joli februárban ünnepli hetvenedik születésnapját. Nagyon jó házasságban élt, ám a férje tizenhárom évvel ezelőtt hirtelen elhunyt szívinfarktusban.
– Kerestem a helyemet a világban, hogy most mi legyen velem. A gyerekeim jártak kettlebelledzésre, szóltam nekik, hogy kérdezzék meg az edzőjüktől, vajon egy idős, túlsúlyos nő is belevághat-e, ő pedig azt felelte, hogy persze. Úgy kezdtem bele, hogy testileg elég rossz állapotban voltam, nem tudtam felemelni a karomat, mindenem fájt, volt rajtam tizenöt-húsz kiló plusz. Fokozatosan lettem egyre karcsúbb, erősebb, dinamikusabb, de a mentális állapotom is javult. Elkezdtem angolul tanulni, és sokáig kitartottam annak ellenére, hogy egyszerűen nem maradt meg a fejemben, idővel azonban döntenem kellett, mert a sportot és a nyelvtanulást nyugdíjasként már nem tudtam finanszírozni. Maradtam a mozgásnál, mert annak több hasznát veszem. Több mint tíz éve hetente négyszer járok a terembe, mellette a lányommal mindennap sétálunk hat-nyolc kilométert, és már négyszer körbegyalogoltam a Balatont. Az edzésen vegyesen vannak fiúk és lányok, fiatalok és idősek, és ez valóban a sportról szól, senkit nem érdekel, milyen ruhában vagyunk, mert mind azért megyünk, hogy eddzünk. A Covid idején kezdtünk el néhány kettlebelles lánnyal kirándulni, aztán bevontuk a többieket is, létrehoztunk egy túraszakosztályt. Minden hónapban meghirdetünk egy kirándulást, legutóbb negyvenheten voltunk. Négy gyerekem és hat unokám van, imádok velük lenni, de nagyon jó, hogy van más is az életemben. Rengeteg barátom lett, és jólesik érezni, hogy ők is szeretnek. Engem inspirálnak a fiatalok, nekik pedig jó látniuk, hogy az idősek is lehetnek aktívak, oda-vissza hatunk egymásra.
