Amikor megérkezem az ELTE Etológia Tanszékére, Márta stílszerűen egy fekete kiskutyával fogad. Flódni – fekete-szürke-barna szőre miatt hívják így – felugrik egy székre, és végig békésen fekszik a több mint egyórás interjú alatt. Amikor megdicsérem, milyen jól nevelt kutyus, Márta csak mosolyog, szerinte még pár perc, és a kis, fekete szőrgombóc elkezdett volna morogni, hogy most már elég a csevegésből. 

Erre születni kell

Sokan mondják, hogy gyerekkoruk óta szeretik a kutyákat, de Mártánál a rajongás extrém méreteket öltött. Szülei úgy vélték, a kutya helye a kertben van, és állatkínzás lenne a panellakásban tartani (ma már tudjuk, hogy ez nem feltétlenül van így), ezért Mártának nem lehetett saját kedvence. 

– Én nem babákkal játszottam, hanem kutyákkal. Egyetlen babám volt, és nagyon sok kutyám, a plüsstől a műanyagig. Tulajdonképpen már akkor is kutyákat tanítottam különböző dolgokra – idézi fel Márta, aki változatos és agyafúrt módokon oldotta meg, hogy élő állatokkal is foglalkozhasson. Akár fél napokat is zötykölődött tömegközlekedéssel, hogy egy órácskát együtt tölthessen egy négylábúval. – Sokszor egyszerűen kiloptam kutyákat kertekből. Annak idején sok házőrzőt láncon tartottak a társasházak udvarán. Leakasztottam, pórázra vettem, kivittem a kerítésen át, vagy valami lyukon. Megsétáltattam, megtanítottam ülni, feküdni. Aztán visszaloptam. Nem voltam egy jó kislány – mondja nevetve. Az első gondolatom erre, hogy ezek mégiscsak vadidegen állatok – ráadá­sul házőrzők – voltak, akár baj is lehetett volna. Valójában szegények örültek, hogy végre valaki szereti őket, és foglalkozik velük. Sose derültek ki ezek az esetek, legalábbis Mártának nem szólt senki. 

A lendület felnőttként sem csillapodott, sőt. Gimnázium után a nyakába vette a várost, és hirdetések alapján járta az ingatlanokat: kertes házat keresett a szüleinek, hogy végre kutyát tarthasson. Elsőként Danilo, „a Dalí” érkezett, egy belga juhász. (Azóta is mindig nagytestű, tekintélyt parancsoló belga juhászai voltak, a kis, borzas Flódni most épp egy kivétel.) Ilyen előzmények után meglepő, hogy nem valamilyen állatokkal kapcsolatos szakot választott az egyetemen. 

– Állatorvos nem akartam lenni, engem az egészséges kutya viselkedése érdekelt. Etológia szak viszont akkoriban még nem volt, legalábbis én nem tudtam róla. Úgyhogy a közgázt végeztem el, de soha egy pillanatig nem érdekelt. – Az egyetem mellett gazdag gazdik elkényeztetett kutyáinak kiképzésével keresett pénzt. Tipikus helyzet volt, hogy a család megvette a kutyát, berakták a kertbe, a sétáltatás viszont már nem ment, az új szerzemény morgott rájuk, vagy nem fogadott szót.
– Sose felejtem el, egyszer kiképeztem egy rottweilert, a feleség megköszönte, nagyon elégedett volt, majd megkérdezte, hogy a gyereket is elvállalom-e. Azt hittem, hülyéskedik, és felnevettem, de ő komolyan gondolta, és várta a válaszomat. Mondtam, hogy gyereket nem vállalok.

Leány a gáton

Mártának mindenféle „civil” állásai voltak – például az idegenforgalomban –, de emellett folyamatosan foglalkozott kutyákkal. Kutyakiképző volt, a kiképzésről könyvet is írt. 

– Én a „megsimogatlak, ha jó voltál”-elvet vallottam, és ez merőben más volt, mint az akkori kiképzési technika, amely nagyjából úgy szólt, hogy ha megcsinálod a feladatot, nem kapsz két marha nagy pofont. De megbocsátották az újszerű módszereimet, hiszen egy lány mégsem fenyítheti annyit a kutyát. Szeretgetős típus vagyok, és hiszek abban, hogy egy kutya ezt is jutalomként értékeli, nem csak a csemegéket, ami akkor egyébként szintén teljesen szokatlan volt – emlékszik vissza.

Közben gyors egymásutánban szült három gyereket, első fia után ikrek jöttek, egy fiú és egy lány. 

– A kétéves fiamat az ikrekkel a hónom alatt kergetem. Ez a kép ugrik be erről az időszakról. Amíg otthon voltam a három kicsivel, nagyon hiányzott valami olyan tevékenység, ami az agyamat is megdolgoztatja. Imádtam a gyerekeket, de gondolkozni akartam, és új dolgokat kitalálni. Amikor óvodások lettek, elhatároztam, hogy nem megyek vissza olyan állásba, ami valójában nem érdekel. Elgondolkoztam, hogy a három gyerek és egy közgazdászdiploma után mekkorát lehet ugrani.

Egy szerencsés véletlennek köszönheti, hogy végül rátalált az útjára. Egyszer csak megjelentek az ELTE Etológia Tanszékének munkatársai abban a kutyaiskolában, ahol Márta kiképzőként dolgozott. A tanszéket vezető Csányi Vilmosnak ugyanis az az ötlete támadt, hogy a paradicsomhallal és nyúllal végzett kísérletek után át kellene térni a kutyákra. Márta szívesen besegített a tudósoknak. 

– Elmentem életem első viselkedéstesztjére, ahol egy papírzacskót kellett a fejemre húznom, majd levenni, és újra feltenni, attól függően, hogy épp mit akartak megfigyelni a kutya viselkedésén. Magamban jót nevettem ezen a feladaton, de harminckét évesen rájöttem, hogy én valójában ezt akarom csinálni, etológus szeretnék lenni. 

Ehhez először Csányi professzort kellett meggyőzni, akinek szimpatikus volt Márta, és abban bízott, hogy segíthet neki „elkutyásítani” a tanszéki munkatársakat, akik visszafelé kacsingattak a paradicsomhalak felé. – Amikor új fajjal kezd foglalkozni egy kutató, nagyjából kétezer órányi megfigyelés szükséges ahhoz, hogy az illető képbe kerüljön. A tanszéken a fiúknak ez még nem volt meg a kutyával kapcsolatban, nekem viszont sokkal több órám volt ennél, csak nem etológusként. – Csányi kezdettől támogatta Mártát, de nem mindenki volt nyitott az átképzésre. – Egyesek épp csak azt nem mondták, hogy nem vagyok komplett, és mit akarok én itt három gyerekkel. Egyébként valahol igazuk volt, mert a tudományos kutatás nem egy családbarát, nyolcórás munka. De lelkes voltam, mert azt éreztem, hogy végül azt fogom csinálni egy életen át, amit szeretek. – Kiderült, hogy van egy kiskapu, és etológia doktori képzésre nemcsak biológusok jelentkezhetnek, hanem az bármilyen felsőfokú – akár közgazdasági – diplomára is ráépíthető. A professzor viszont kikötötte, hogy Mártának le kell vizsgáznia genetikából és élettanból, holott ez egyébként nem volt kötelező feltétel. – Megmondta a tanároknak, hogy keményen vizsgáztassanak le. Bejártam az órákra, felkészültem. A genetikatanár nem volt oda ezért az unortodox eljárásért, és ennek hangot is adott, nem sok jóra számítottam tőle. A vizsga után viszont bocsánatot kért tőlem, és azt mondta, hogy abban az évben én voltam a legjobb vizsgázója. Ez jólesett.