Hagyomány és innováció, szabályok és szabadság, technikai tudás és szárnyaló tehetség. A százötvenkét éves Magyar Képzőművészeti Egyetem tantermeit,­ műhelyeit ritkán láthatja az, aki nem itt tanul. Az épületet némi titokzatosság övezi, kívülről azt gondolnánk, ez zárt világ. Belépve viszont egy biztonságos teret találunk, ahol a szárnyaikat próbálgató fiatalok nyitottsággal találkoznak. Ahol különböző technikákban próbálhatják ki magukat, előrukkolhatnak a legelvetemültebbnek tűnő ötleteikkel is, és biztos alapokra tehetnek szert. ­„A művészetet oktatni nem lehet. Azt a helyzetet kell megteremteni, amelyben a művész kiteljesedhet” – kapunk indításképp egy gondolatot, amely az itt folyó oktatást jellemzi, és amelyen elmélázhatunk, miközben bejárjuk a házat, ahol minden egyes saroknak története van.

A nagyi még nem járhatott ide

– Emlékszem, mennyire remegett a lábam, amikor felvételizni jöttem – meséli Farkas Anna, a számos díjjal kitüntetett tervezőgrafikus, egyetemi adjunktus, aki az egyik kísérőnk ma. – Kiskorom óta ide szerettem volna járni, elsőre nem, de másodjára felvettek. A nagymamám F. Györffy Anna grafikusművész volt, a Mosó Masa mosodája, a Pöttyös Panni és rengeteg diafilm illusztrációját ő készítette. Gyerekkorom óta láttam, ahogy dolgozik, és már korán elhatároztam, hogy ugyanilyen szabad és könnyed munkát szeretnék – később persze megismertem a szakma nehezebb oldalait is. A nagymamám tehetsége egyértelmű volt az egész család számára, az édesapja mégis megtiltotta, hogy ide járjon, mert a harmincas években nem tartotta egy fiatal nőnek megfelelő intézménynek. ­Érdekes, hogy a nagymamámnak később két fia született: az egyik, Farkas Ádám szobrászművész az egyetem rektora lett a kétezres évek elején. Öt unokája közül pedig hárman itt végeztek: az unokatestvérem, Farkas Zsófia szobrászművész, az öcsém, Farkas Ferenc­ grafikusművész és én – nagyon büszke volt ránk. 

Farkas Anna úgy véli, ha valaki azt gondolja róla, jó grafikus lett, azt csak az intézménynek köszönheti, és élete egyik legjobb időszakának tartja az egyetemi éveket. 

– Imádtam ide járni, nagyon szerettem a hangulatot, a szellemiséget, a szabadságot, a csoporttársaimat, a mestereimet. Miután lediplomáztam, szabadúszóként dolgoztam, saját grafikai stúdiót alapítottam, majd egy nagy kanyarral visszatértem tanítani, és ezt most szintúgy élvezem. 

Diákként a művészeti piacon

Az egyetem 1906-ban alapított grafika tanszékének műhelyeibe kukkantunk be először. Itt a modern eszközök mellett még ma is működő, 19. századi gépek sorakoznak. ­Szurcsik József Munkácsy-­díjas festőművész, az egyetem oktatója „a grafika szerelmeseként” mutatja be önmagát, és azzal kezdi, hogy az olyan archaikus sokszorosító technikákkal dolgozni, mint a litográfia (kőnyomtatás), a rézkarc vagy a szitanyomás, a mai fiataloknak élmény. Most is mészkő lapokat csiszolnak, mosnak néhányan a teremben, előkészítik a következő munkát. Az egyik fejhallgatós fiútól megkérdezem, mit hallgat. 

– Metálzenét – érkezik kedvesen a válasz. – Ez segít, hogy az alkotáshoz szükséges flow-ba kerüljek, és kizárjam a környezetet. – Rendben, nem zavarok.

– A szitanyomás technikájával már az ókori Egyiptomban, Óceá­niában vagy Japánban is kísérleteztek – folytatja az oktató egy másik tanteremben. – Ennek a technikának a „tábori” körülmények között is működő, egyik egyszerű verziója a pólónyomás, amit Dicső Eszter ötödéves hallgató mutat meg nekünk. A pólónyomás egyébként a negyvenes években indult hódító útjára, és először az amerikai katonaság, majd a sport- és a reklámszakma, végül a zeneipar kapta fel. Azóta töretlen a sikere, hiszen feliratos, képekkel díszített ruhadarabok mindannyiunk szekrényében akadnak. A fehér póló bekerül a szerkezetbe, megy rá vastagon a festék, egy húzás, és máris ott a piros fotó rajta, innentől csak száradnia kell. Bartis Elemér műhelyvezető segítségével a magasabb szintű szitázás művészetébe kóstolhatunk bele, láthatjuk, hogyan alkalmazhatta annak idején például Victor Vasarely a technikát.

Szurcsik József megemlíti, hogy aki az egyetemre diákként belép, az egyszersmind a művészeti piacra is beteszi a lábát. – Az idejárók egy művészeti közegbe kerülnek, amely segítheti őket egész pályájuk során. Illetve mivel az oktatók gyakorló művészek, az egyetem pedig kiállításokat is rendez a hallgatók számára, a piac elkezd figyelni rájuk. Mostanában gyakran esik szó arról, hogy a mesterséges intelligencia elveszi majd a munkánkat, szerintem ettől nem kell félni. Amitől sokkal jobban kellene tartani, az a természetes intelligencia hiánya – teszi hozzá kifelé menet.