(Sudár jelenség, csupa mosoly. Ránézésre nem hinnénk, hogy krízisben lévő emberek mellett szorgoskodik naphosszat, vér, testnedvek és hasonlók közegében. Mozdulatai határozottak – látszik, az élet-táncban ő irányít.)

Gyerekkori álmok?

Elmentem volna misszionáriusnak. A suliban, az irodalmi színpadon beleéléssel játszottam a gondoskodó anya szerepét. Mondták, itt ez az egészségügyi iskola, meg is próbáltam. Ha megöregszem, majd színházi öltöztetőnőnek állok, gondoltam. Leginkább bárányfelhő lennék az égen.

Feltarisznyáltak hamuban sült pogácsával? 

Otthon ruha nélkül flangáltak a szüleim. Nem volt titok a test. Ebből vicces helyzetek is jönnek. Rohantam egyszer vécére, ám a nőinél hatalmas sor állt. Berontottam a fiúkhoz, bocsi, figyu, nővér vagyok, nem tudtok olyat mutatni, amit nem láttam. Röhögtek, beengedtek…

Pucér valóság?

Nekem minden testrész olyan, mint az orr vagy a fül. Viszont húszévesen megtanultam egy bácsitól, hogy a férfiak is szemérmesek. Állig betakarózott, de a kérdésre, hogy fázik-e, azt felelte: nem, csak őt a felesége sem látta meztelenül a házasságuk ötvenkét éve alatt. Védenem kell a beteg méltóságát, helyette is. Vizsgálat után ott hagyják kitakarva? Ez nem szervrendszer, nem adathalmaz, hanem élő ember. Lát, hall, fél, érez! És ha a hozzátartozóm lenne az, vagy én? Betakarom mellvonalig. Nekem teljesen mindegy, de neki nem. Tán a szemközti ágyon lévőnek sem. 

Magányos hősök vagy verhetetlen csapat?

Több időt töltök a kollégákkal, mint az otthoniakkal. Többünknek a női ciklusa is összerendeződik. Sokfélék vagyunk, mindenki mindenkivel nem lehet jóban. Ám éles helyzetben minden ellentét eltűnik. Vajon a hétköznapokban miért nem tudjuk félretenni ezeket, ha ilyenkor simán megy? 

Ki szereti, ha kiszolgáltatott…

Mindig elmagyarázom, ne legyen félreértés: nem az ápoló diktál, nem is az orvos. Egyedül a betegség. Ezért van az ágyhoz kötöttség és néhány dolog, amit nem tehet meg a beteg a nálunk töltött idő alatt. Még akkor sem, ha képes lenne rá.

Mindegy, hogyan segítünk?

Motiválni kell a beteget, nem megcsinálni helyette mindent. Ne etesse a család, ha elbírja a kanalat. Csinálja ő, még ha lassabb is úgy. Rá kell jönnie, mennyi mindenre képes. Bénító, ha az ember nem kompetens az életében. Maslow szerint a második legfontosabb szükségletünk a biztonság. Azt figyeltem meg, ha a betegnek megvan a biztonságérzete, sokkal együttműködőbb, kezelhetőbb. Kortól függetlenül. A biztonság nyugalom.

És aki magatehetetlen?

Egyik beteg ott feküdt szívbillentyűműtét után, két nyomókötéssel. Azzal indítottam, állítsa be a gombbal az ágyat, ahogy a legkényelmesebb. Máris felélénkült, hisz ő dönthet. Az intenzíves betegnek mindent más ír elő: mikor ébredjen, mikor szedje a gyógyszert, felkelhet-e. Egy dologban marad meg a szabad döntés joga, és ez az evés. Ha nem akar, nem eszik. Itt tud ellentmondani. Nekem pedig meg kell keresnem a belső gombot, ami feloldja az ellenállást.

Lelkész? Pszichológus?

A megküzdéshez erő kell. Egy depressziósra felesleges ráripakodni. Viszont nem jó valakit folyton dédelgetni. Néha elég két verbális pofon, máris rendbe jön. Utálom, ha valaki pocsékolja az energiámat. 

Színészmesterség? Bele kell bújni a bőrébe?

Időnként igen. Egy kilencvenkét éves, apró öregasszony sehogy sem maradt meg az ágyban, ő nem ér rá, levest kell főznie. Indul is. Ha hazamegy és meghal, a mi felelősségünk. A protokoll szerint muszáj volt megcsinálni pár beavatkozást. Kutakodott, no, ez nem az ő konyhája, hát hogy mennek itt a dolgok? Győzködtük, tessék visszajönni az ágyba, nem találják majd a látogatók. Rám nézett, jó, nekem hisz, mert szép a szemem. Azt a pár percet muszáj volt rászánni. Célom pillanatnyi: éljük túl a mai napot.

Friss kolléga jól seper?

A huszonéveseknél hiányzik sok alaptudás. Páran nálunk tanulnak meg vajas kenyeret kenni. Mondom, úgy csináld, mintha a nagyidnak segítenél… Ő meg ámul, hogy a ruha nem terem magától a szekrényben. A szennyes edény nem öntisztuló. A morzsa sem pucolja el magát! Eddig másként működött körülötte a világ.