„El kell mesélnem az olvasónak, hogyan tette magát Hoogstraten híressé a császár és az egész udvar előtt az ecsetjével. Amikor 1651. augusztus 6-án a bécsi udvarba érkezett, jelen volt III. Ferdinánd császár, Eleonora Gonzaga császárné, Magyarország királya és az érsek. Három festményt mutatott be nekik. Az első egy nemes ember portréja volt, a második Krisztus megkoronázása. Ezeket az egekig dicsérték. Ám amikor elővette a harmadikat, egy csendéletet, az teljesen elbűvölte a császárt. Sokáig nézte a képet, végül így szólt. »Ön az első festő, aki becsapott engem.« Majd hozzátette: »Büntetésül a csalásért, nem adom vissza ezt a darabot. Az örökké nálam fog maradni, és értéke szerint fogom kezelni«” – így írta le Hoogstraten egyik tanítványa annak a történetét, hogyan találkozott a festő a császárral, és hogyan lett az uralkodó kedvencévé egy pillanat alatt. A játékos dorgálás után ugyanis III. Ferdinánd fejedelmi ajándékkal fizette meg a képet, egy vastag aranyláncot és egy kitüntetést adott át a festőnek. Ezek innentől kezdve a művész személyes védjegyeként szerepeltek számos képén. A császár elismerése megnyitotta előtte a siker kapuját.
Tökéletes technikai tudás
Hogy mi volt az a kép, ami olyan nagyon megtetszett a császárnak? Egy úgynevezett trompe-l’œil. A francia kifejezés annyit jelent: „szemet becsapó”, és olyan festményekre használják, amelyek azt az illúziót keltik, mintha a kétdimenziós festmény valóságos, háromdimenziós alkotás lenne. Az ókor óta próbálkoznak ezzel a trükkel a művészek. Egy legenda szerint Zeuxisz és Parrhasziosz, a két ókori görög festő szerette volna eldönteni, hogy ki a jobb kettejük közül. Először Zeuxisz mutatta be alkotását, ami mindenkit lenyűgözött: olyan élethű szőlőt festett, hogy a madarak odarepültek, és megpróbáltak csipegetni belőle. Amikor azonban Parrhasziosz képére került sor, Zeuxisz hiába nyúlt oda, hogy felemelje a függönyt, ami a képet takarta. Amit ő rongynak látott, nem volt más, mint riválisa festményének a része. A verseny győztese egyértelmű volt. Zeuxisz csak állatokat tudott becsapni, Parrhasziosz azonban egy embert, ráadásul nem is akárkit: a versenytársát, akinek pedig fel kellett volna ismernie a trükköt.
A következő századokban sokan próbálkoztak efféle képi trükkök megvalósításával. Az ilyen festmények azzal a szándékkal készültek, hogy illúziót keltsenek a nézőben, és ez az, ami megkülönbözteti őket más csendéletektől. Azt tartották, hogy az a festő, aki ezt képes megvalósítani, tökéletes technikai tudással rendelkezik, és magasan a többi művész felett áll. Ez a gondolat a 17. században nagyon népszerűvé vált, és sokan kísérleteztek azzal, hogy elmossák a valóság és a festészet közti határvonalat. Ez volt az a cél, amit Hoogstraten megcélzott a képeivel, és tény, hogy sikerült magát a császárt is elbűvölnie.
Rembrandt nagysága
Samuel Dirksz van Hoogstraten a hollandiai Dordrechtben született 1627-ben, egy sokgyerekes család legidősebbjeként. Apai nagyapja is festő volt, apja pedig ezüstműves, ahogyan édesanyja felmenői is. Apja már hétéves korában elkezdte rajzolni tanítani, és bár tehetségesnek bizonyult, karrierje kis híján félbeszakadt, mert a család bizonytalannak ítélte a művészi pályát. „Jól emlékszem, hogy apám halálakor gyámom szelíden azt tanácsolta, hogy hagyjak fel a festészettel, és kedves szavakkal ajánlott egy másik, számára biztosabbnak tűnő szakmát. Bár még nem voltam tizennégy éves, úgy éreztem, mintha el akarná venni a boldogságomat, és rabszolgaságra akarna ítélni…” – írja visszaemlékezéseiben. Szerencsére végül mégsem kellett lemondania álmairól. Özvegy édesanyjával Amszterdamba költözött, aki tizenöt éves fiát beadta Rembrandthoz festőtanoncnak.
Rembrandt ekkor már elismert, népszerű művész volt nemcsak Hollandiában, de egész Európában. Akkoriban fejezte be az Éjjeli őrjárat című képét, amelyben tökéletesen látszik minden, amiért munkáját máig izgalmasnak tartjuk: az emberi lélek mélyére látó portrék, a technikai tökéletesség, a dinamikus mozgás illúziója és a briliáns fény-árnyék kezelés. Fiatal diákját is elbűvölte a hatalmas alkotás, amelynek személyesen is végigkísérhette elkészülését. Őt azonban leginkább az fogta meg, hogyan próbálja meg Rembrandt áttörni a két dimenzió korlátait.
Bár manapság Rembrandtot nem a trompe-l’œil képek mestereként tartjuk számon, sok festményén találhatunk olyan árulkodó jeleket, amelyek azt bizonyítják, hogy nagyon is érdekelte a téma. Visszatérő motívum a képein, hogy modelljei szó szerint kinyúlnak a képből, rákönyökölnek az azt körbevevő festett keretre, így elmosva a valóság és az illúzió közti korlátokat. De fennmaradt egy olyan festménye is, amelyen az ókor mestereihez hasonló trükköt alkalmazott. A Szent Család függönnyel című kép felét egy függöny takarja el, amely olyan élethű, hogy nézőként nehéz megállni, hogy ne akarjuk félrehúzni. A kép készítése közben biztos hogy elmesélte diákjainak, honnan ered az ötlet. Valószínűleg ekkor fogalmazódott meg Hoogstraten fejében a gondolat, hogy egy nap majd túltesz nemcsak mesterén, de az ókor legendás alakjain is.
Nekivágott a világnak
Amikor azonban Samuel van Hoogstraten befejezte tanulóidejét Rembrandt műtermében, és hivatalos mesterré vált, eleinte még nem volt se módja, se lehetősége a kísérletezésre. Az első években olyan képeket festett, amelyeket el lehetett adni: szobabelsőket, zsánerképeket, portrékat, emellett pedig verseket és színdarabokat írt. 1656-ban megnősült, és letelepedett szülővárosában, Dordrechtben, ahol a helyi pénzverdében kezdett dolgozni, majd csatlakozott a szigorú mennonita közösséghez. Három évvel később azonban nyilvános megrovást kapott, amiért arisztokratikus módon kardot viselt. Ekkor úgy döntött, otthagyja hazáját, és nekivágott a világnak, hogy bebizonyítsa, festőként mennyit ér. Bécsben aztán sikerült egy audienciát kieszközölnie a császárral, és ettől kezdve megrendelések hadát kapta. Innen Rómába utazott, ahol tovább képezte magát, majd Londonba, már ünnepelt festőként fogadták, míg végül hazatért Hollandiába, ahol a helyi közösség megbecsült tagjaként ünnepelték.
