Csikorog a reggel sietős lépteim alatt, kapkodom a lábam, hideg van, de szokatlanul erős téli verőfény, a lombtalan fák kontúrjai, az árnyékok élesek a ragyogásban.  

Kora reggel a zsúfolt villamoson, hálásan, száraz lábbal kelek át a Dunán, a Margit hídon, gyönyörködöm a városban. 

Azon ritka napkezdetek egyike, amikor minden lehetségesnek tűnik. Még az is, hogy egyszer csak, mégiscsak, mihamarabb vége lesz a szomszédban a háborúnak, vége a klímaválságnak, a gyűlölködésnek, röviden peace and love örökre, és még ezer éven át.

Ráadásul olyan mázlim van, hogy ülve bámulhatom a milliószor látott, megunhatatlan, káprázatos képeslapot, Budapestet, a fülemen folyik ki a váratlanul támadó öröm, a remény. 

A híd közepén megáll a villamos, felszáll két apáca: azonnal felismerem egyenruhájukat. Az összetéveszthetetlen fehér lepel, kék sávokkal a szélén, indiai apácák lehetnek, kalkuttai Teréz anya szeretetmisszionáriusai. 

Tekintve, hogy Teréz anya a házi szentem, láttukra biztosra veszem, hogy valóban van remény, és tízmilliószor nagyobb szerencsében lesz részem, mint ha kéményseprőket látnék. Pedig a kéményseprőkben is szívből hiszek. 

Mintha senki nem venné észre őket rajtam kívül, vajon csak a remény délibábja vetíti őket ámuló szemeim elé?

De nem, hús-vér nők ők, tanácstalanul tekingetnek körbe, nem fiatalok, szeretnének leülni.

Felpattanok hát a helyemről, és lelkesen integetek nekik: itt van hely, üljenek le, please be seated. 

Egyikük le is ül hálás mosollyal, másikuk állva marad, hiszen csak egy hely szabadult fel. Mind­ketten jóval idősebbek nálam, hatvanpluszosok lehetnek. 

Az egykori helyemmel szemben fiatal nő ül. ­Mesterien tépett frizurája finom, sminkelt arcába hull, könyvébe mélyed, fel sem néz. Fölötte állok és kapaszkodom, óhatatlanul belenézek, sőt: bele is tudok olvasni a kis méretű, apró betűkkel írt kötetbe.

„Az igazi keresztényi szeretet nem hivalkodó, nem felszínes. Valódi figyelmet és szeretetet úgy adhatunk embertársainknak, ha képesek vagyunk észrevenni a szükséget, ha nem a mobiltelefonunkat nyomogatjuk elmélyülve, kizárva a világot, nem az e-mailjeinket böngésszük, nem a világhálón keresünk menedéket a mindent eluraló üresség, a közöny ellen – akkor észrevehetjük az apró, mindenütt felbukkanó csodákat.”