Prága éppen olyan messze van, hogy az ember kétszer is meggondolja, hogy elinduljon-e. Még nincs repülőtávolságra, de autózni meg hosszú. Nos, repülni valóban kevés értelme van. Egyszer valahogy sikerült így utazni oda, és az egész egy vicc: még fel sem száll a gép, már el is indul lefelé – kis túlzással még egy pohár vizet sincs idő kihozni az utasoknak. Autóval rég jártam erre, és emlékeim szerint a sztrádák borzasztó állapotban voltak; a szlovák Malackynál (tényleg Malackának hívnak egy várost!) egy alkalommal fél órát álltunk a dugóban.
Viszont mára ennek nyoma sincs. Az autópályák asztallap-simaságúak. Odafelé egyszer állunk meg, visszafelé pedig veszünk egy mély levegőt, és megállás nélkül tesszük meg az ötszázhúsz kilométernyi utat, kevesebb mint öt óra alatt. Ha valaki tehát autóval indulna Prágába: nosza, bátran!
Aréna és a klasszikus Prága
Még valamit a cseh utakról: Prágában vadásztam a kátyúkra, de nagyjából egyet sem találtam. A járdák mind hibátlan mozaikdarabkákból vannak kirakva, a külvárosokban is. Hogy mindez jól látsszon, folyamatosan porszívózzák ezeket. Akkor is, ha tiszták…
A prágai O2 Aréna nem olyan nagy, mint londoni testvére. A koncert előtt van idő körülnézni az épületben, ahová nagyjából annyian férnek be, mint a budapesti MVM Dome-ba. Magáról a helyről nincs mit írni, a látogatókról annál inkább. Melanie Martinez követői közül sokan az énekesnő Dollhouse (Babaház) című debütáló albuma miatt babaruhát húztak. Amúgy sok fiú is. A tiniknek általában – nemtől függetlenül – festett körme van. Lehetne ennek okán szemet forgatni és kicsit hőbörögni, de természetesen nem lenne semmi értelme, és csak arról tanúskodna, hogy fogalmunk sincs a fiatalokról és arról a korról, amiben éppen élünk. A 2012-es The Voice-ban befutott, most huszonkilenc éves énekes egyébként a koncertjei java részében egy teljes arcot elfedő, négyszemű maszkban van. Ezért is lep meg, hogy két szemmel kezdi a koncertet; a maszk csak később kerül fel rá. Mivel tinilányom van, jól elmerültem a fiatal női előadók világában, és időnként azon kapom magam, hogy Taylor Swift-dalokat fütyörészek. A koncert az első perctől kezdve magába szippant. Nemcsak a popzene remek, de a színpadkép is: a mesterséges intelligenciával előállított, állandóan mozgó, plasztikus kivetítések és a pirotechnikával gazdagon megtolt tüzeskedések.
Másnap már nyoma sincs a pszichedelikus hangulatnak. A belváros felett, a Vinohrady (Szőlőhegy) negyedben válogatunk a jobbnál jobb reggelizőhelyek között. A késő őszben pokrócokba bugyolálva vígan reggelizik a helyiekből és az ideiglenesen Prágából távmunkázó külföldiekből álló vidám kompánia. A bőséges reggeli után bevetjük magunkat az óvárosba. Így gondolta ezt az a több tízezer turista is, akik az októberi, aranyló napsütésben kirajzottak a cseh fővárosba. Álságos dolog arra panaszkodni, hogy Prága is elesett az overtourism, a „túlturizmus” frontján – főleg, ha az ember maga is turistáskodik éppen. De a hömpölygő tömeg sokszor tényleg az elviselhetőség határát súrolja. Sebaj: ha minden héten Prágába utaznánk valami miatt, akkor sem hagynánk ki az Óváros teret. Csücskében ott az 1410-ből származó Orloj, a világ egyik legrégebbi csillagászati órája. Minden egész órakor megmozdulnak az alakjai: a tizenkét apostol elvonul a bámész tömeg előtt, a végén pedig aranykakas kukorékol, és csapkodja a szárnyait. Az órán egyéb alakok is mozgásba lendülnek: például az elmúlásra figyelmeztető csontváz, ami kifejezetten mókás – hiszen egy csontváznak nincsenek is izmai, amelyeket mozgathatna.
Az Óváros tér másik látványossága a hatalmas, korai gótikus stílusban épített, nyolcvan méter magas Týn-templom, amely a középkor maga. Főleg este, sejtelmesen kivilágítva káprázatos – akár egy Tim Burton-film megelevenedett díszlete is lehetne. Külsejénél csak a belseje pompázatosabb. Az építészeti remekért az a Peter Parler felelős, aki Prága „ékszerdobozjellegének” egyik fő felelőse, hiszen ő dolgozott a Károly hídon és a vár-béli Szent Vitus-székesegyházon is.
Csülök és Kafka
Csak követnünk kellett a tömeg áramlását: a szűk utcákon mindenki a Károly híd felé gravitál. Közben sörözők, édességboltok és kürtőskalácsosok között lépkedünk. Csehországba költözött magyar barátom mondja, hogy néhány éve magyar árusok kezdték árulni a süteményt – ma azonban már régi, eredeti cseh édességként hirdetik. Jót derülünk ezen, de aztán persze eláll a lélegzetünk. Hiába a turistamassza, a Károly híd, Prága első hídja akkor is káprázatos. Jó fél kilométernyi hosszan vezet át a barátságosan hömpölygő Moldva folyón. Ma már nehéz elképzelni, hogy 1965-ig nem csak a gyalogosok használhatták. A hidat harminc barokk szobor keretezi, két oldalán pedig középkori-mesebeli tornyok vigyázzák az egykori hangulatot. A híd túloldalán ott a Kampa-sziget, amelyet szűk csatornái miatt Prága Velencéjének is neveznek, valamint a vár alatti Kisoldal, ami talán Európa leginkább egyben maradt középkori városrésze. És persze ott a vár a Szent Vitus-székesegyházzal és az Arany utcácskával: Prágában az a jó, hogy minden gyalogtávolságra van egymástól.
Visszatérünk az óvárosba, és a Lőportorony mellett ebédelünk, a prágai Vigadóban. Itt koncert- és kiállítótermek mellett kiváló éttermek is találhatók. Egyébként 1918-ban itt kiáltották ki a ma már nem létező Csehszlovákiát.
A Vigadó aljában elképesztő nagyságú sörcsarnok-étterem található. Szecessziós díszítések, freskók a falakon: úgy eltátom a szám, hogy pont belefér egy jó nagy csülök – pedig megfogadtam, hogy kerülni fogom, és csak könnyű ételeket eszem. Végül egy korsó prágai sör feledteti a bánatot, hogy elbuktam az önuralmi csülökteszten.
A csülöktől kicsit szédülni kezdek, így különösen érdekes a 2014-ben kihelyezett Kafka-szobor a Quadrio bevásárlóközpont előtt. A fémfej tizenegy méter magas, és harminckilenc tonnát nyom. Negyvenkét rozsdamentes acélrétegből áll, amelyek külön-külön mozognak. Az arc néha teljesen szétesik, néha összeáll – és mindig másfelé néz. Megbabonázva bámulja mindenki a zavarba ejtő, egyszerre vicces és elgondolkodtató alkotást. A cseh író nem is kaphatott volna különb emlékművet.
