Nemrég láttam egy bejegyzést a közösségi médiában, amely arra biztatott, hogy „épüljünk, haladjunk, legyünk többek!”. A poszt alatt egy kommentelő feltette a kérdést, hogy miért kellene állandóan többre törekednünk. Egyrészt mélységesen egyetértek azzal, hogy ha mindig a következő célon gondolkodunk, és sosem pihenünk meg, akkor nem tudjuk élvezni azt, ahol éppen tartunk. Másrészt viszont, ha időnként nem tesszük próbára magunkat, és kizárólag a komfortzónánkban mozgunk, azt kockáztatjuk, hogy soha nem tudunk meg többet önmagunkról.
Határainkon innen és túl
Általában van egy elképzelésünk a képességeinkről és a tulajdonságainkról, hogy mi az, amit tudunk, amiben magabiztosak vagyunk, és ami kapcsán eredményességre számíthatunk. A komfortzóna lényege, hogy olyan dolgok mentén halad az életünk, amelyekben van tapasztalatunk saját magunkról, és nem jelenik meg olyasfajta bizonytalanság, hogy esetleg nem jól sül el valami, vagy kudarcot vallunk. Mindegy, ez arra vonatkozik-e, hogy mit főzünk, mit sportolunk, vagy miről beszélünk, a lényeg, hogy már ismerős dolgokról van szó. A komfortzónánkon belül nyugalomban élhetünk, az önbecsülésünk és az önmagunkról kialakított képünk azonban így feltehetően nem fog változni és erősödni. Adott esetben teljesen rendben van, hogy hosszú ideig csak a kényelmes határainkon belül mozgunk, de a tapasztalatok azt mutatják, hogy egy idő után kell valamiféle frissülés. Másképp kell tekintenünk önmagunkra, illetve – ha akarjuk, ha nem – az életkorunk és az élethelyzetünk változásával időnként kénytelenek vagyunk kilépni a megszokásból.
A komfortzóna elhagyása azt jelenti, hogy erőfeszítést teszünk, más képességeket és készségeket mozgatunk meg magunkban, mint szoktunk, és ez jó tapasztalatokhoz vezethet, akár sikerül az adott dolog, akár nem. A lényeg, hogy megéljük, mennyi minden van bennünk tartalékként. Ez előrevivő élmény, és megerősít bennünket. Tipikus példák lehetnek erre, amikor valaki elmerészkedik egy önismereti csoportba, természetjáró túrára, gokartozni vagy bungee jumpingolni. De ennél sokkal kevésbé extrém helyzetek is a komfortzóna elhagyásának minősülhetnek. Több olyan kliensem is volt, akik féltek a szociális helyzetektől, és nem nagyon mertek megszólalni mások előtt. Aztán amikor mégis megtették szűk körben, például egy megbeszélésen, az nagyszerű sikerélményt adott nekik. Lehet, hogy az elején remegett a hangjuk, de a végén egész jól átment a mondanivalójuk, és a többiek is értékelték.
Belső meggyőződés vagy külső nyomás?
Nemcsak a közösségi médiából, hanem a főnökünk, a családtagjaink, barátaink irányából is érzékelhetünk olyan sugalmazást, hogy valamiféle extra erőfeszítést, nem szokványos dolgot várnának tőlünk. Akkor érdemes ennek engedni – óvatos próba szintjén –, ha olyan ember noszogat bennünket, aki jól ismer vagy jól „érez” minket, illetve a szakmája is hitelessé teszi a jelzését. Rendelői elbeszélésekből ismerek például olyan történeteket, amikor valaki egy céges csapatépítésen, a „nyájszellem” hatására kipróbált egy olyan sportot vagy fizikai élményt, amelyet korábban soha, mert addig félelem társult hozzá, viszont aztán rendkívül felszabadítóan hatott rá. Hasonló élményt ad, amikor például a barátnőnk vagy egy stílustanácsadó rábeszél minket egy olyan ruhára, amilyet magunktól sosem mertünk volna felvenni – nekem is van ilyen személyes élményem. Ezek a dolgok nem működnek akkor, ha úgy erőltetnek ránk valamit, hogy közben egyáltalán nem vesznek bennünket figyelembe, csak bele akarnak lökni egy feladatba vagy egy élethelyzetbe. Ha viszont a „tanácsadónk” kicsit messzebbre lát, mint mi, az serkentőleg hathat ránk, mint amikor egy jó edző vagy vezető megérzi valakiben a tehetséget, és ki akarja hozni belőle a legtöbbet. Lehet, hogy az illető eleinte nem tudja, mi rejtőzik benne, de az út végén hálás lesz, hogy valaki motiválta.
Az életkor előrehaladtával általában mérséklődnek a komfortzóna elhagyása utáni vágyak, és ritkulnak az erre irányuló kísérletek. A mozgástér többnyire szűkül, akár fizikailag, akár célok tekintetében. A motiváció a komfortzónából való kimoccanásra sokszor inkább a környezettől jön: a gyerekektől, unokáktól. Ha például egy idős embernek egész életében fontos volt az utazás, de magától már nem indul el, akkor fantasztikus élmények származhatnak abból, ha valaki megszervezi neki, és segíti, elkíséri. De ha olyasvalakiről van szó, aki a faluját sem szívesen hagyja el, nem biztos, hogy a legjobb ötlet megpróbálni felültetni egy repülőgépre, mert lehetséges, hogy sokkal több lesz a kellemetlen élménye, mint az öröme ezzel kapcsolatban.
