– Tudod mit, Bernike? Pukkadj meg a sapkáddal együtt! – hallottam nagyobb lányom, Johanna ingerült szavait, és még éppen időben értem a helyszínre, hogy lássam, amint hajadonfőtt lép ki a hideg téli időbe.

– Mi történt? – kérdeztem Bernitől, aki egyked­vűen ácsorgott az előszobában.

– Semmi.

– Ahhoz képest Johanna elég mérgesnek tűnt… Nem adtad oda neki a sapkádat? – Nem kellett túl sokat gondolkodnom, hogy kitaláljam, miről lehetett szó.

– Igen, de úgysem vette volna föl.

– És miért nem?

– Mert bolyhos, és azt mondta, hogy utálja a bolyhosat.

– De most azt mondta, hogy szeretné elkérni, nem?

– Igen, de úgysem vette volna föl.

– Te, Berni, de most lett volna esélyed tesztelni ezt az elméletedet azzal, hogy odaadod neki, és akkor vagy felveszi, vagy nem.

– De úgysem vette volna fel.

– Bernikém, nem arról van itt inkább szó, hogy egy kicsit irigy vagy?

– Egyáltalán nem, te ezt nem érted, Tati – mondta kicsit sem irigy kislányom, és keserves zokogásban tört ki.

Igaza volt, mármint abban, hogy én ezt nem értem, az esetnek ugyanis, mint később megtudtam, voltak előzményei. Mindennek vannak. Szóval az történt, hogy Berni, a célból, hogy ne kelljen végigmennie a kölcsönkérés fáradságos és kétes kimenetelű procedúráján, egy vasárnap reggel szó nélkül elvette Johanna kedvenc sapkáját. És a dolog nem is derült volna ki – bárkivel előfordulhat, hogy nem találja valamelyik kedvenc dolgát –, ha Berni el nem veszíti Johanna sapkáját. Sajnos azonban ez történt, ám ezt nem kötötte Johanna orrára – ahogy egyébként senkiére sem. Szóval egy újabb rejtélyes eltűnéssel álltunk szemben, ami nem zaklatott fel igazán senkit – mert minden családtag sok ilyet tart nyilván –, egészen addig, amíg Zsófi, a feleségem, egyik nap Johanna sapkájával nem tért haza. Mint kiderült, a templomban, az egyik padban találta meg. És még mielőtt a szomszéd Feri bácsira terelődött volna a gyanú, ahogy az olyan dolgoknál szokott, amelyeknek nincs gazdája, előállt Berni, hogy bizony ő vette el kérés nélkül Johanna sapkáját, és ment vele a templomba. Most, hogy előkerült, már komolyabb tét nélkül be lehetett vallani. És igaza lett, mert néhány „legközelebb inkább kérd el!” típusú szemrehányással megúszta. És hogy a dolog mégsem happy enddel ért véget, az annak köszönhető, hogy egyes fejekben összekapcsolódott további eseményekkel. Hogy konkrétan mi történt, azt több, egymásnak számos ponton ellentmondó elbeszélésből próbáltam meg rekonstruálni. Szóval az adott reggelen Berni arra érkezett az előszobába, hogy Johanna épp az ő sapkáját veszi elő a fiókból.

– Hé, az az én sapkám! – kiáltott fel állítólag. 

– Igen, de a múltkor te kérés nélkül vitted el az enyémet, sőt el is vesztetted, úgyhogy én most elvihetem a tiédet – válaszolta Johanna. Ám ez csak olaj volt a tűzre. Berni jogtalannak érezte, hogy kényszeríteni akarják valamire egy múltbéli esemény miatt. Johanna viszont úgy érezte, hogy ez a sapka neki jár. Ám, mint ahogy ezt már mindahányan jól tudjuk, ebben tévedett. 

Ha Johanna csak annyit mondott volna, hogy „Bernike, kölcsönkérhetem a sapkádat?”, akkor biztosan megkapta volna. Mert Berni alapvetően jószívű. Azt viszont nem szereti, ha úgy érzi, bármire is kényszeríteni akarják. És ebben mélyen egyet tudok vele érteni.