Veszteségből lehetőség? – Herner Dorka pszichológus írása

Kedves Dorka, ötéves kislányom mellé tavasszal érkezett volna meg a kistestvér, de sajnos elvetéltem. Nem mondtuk el senkinek, mert korán vesztettük el a magzatot, így nem tud róla a barátnőm sem, aki egyébként a lányom kis barátnőjének anyukája, velük sokat összejárunk. Az illető babát vár, két hónap múlva fog szülni. Amikor találkozunk, irigykedem rá, nehezen örülök vele, ami miatt persze bűntudatom van. Éveken át szinte mindent meg tudtunk beszélni, de a vetélést nem mondtam el neki, nem akartam terhelni ezzel. Viszont egyre kellemetlenebb a helyzet, a lányom is megérezte, rákérdezett, hogy már nem szeretem-e a barátnőmet. Van ötlete, mit tehetnék?

Mély együttérzésem a vetélése­ ­miatt, és hálám, hogy feltárta nehéz­ségét. Nagyon megpróbáló lehet, hogy egy szeretett emberrel való találkozás egy friss sebet, fájó pontot mardos. 

Próbálok elmerengeni rajta, hogy nekem mi segítene, ha hasonló szituációban lennék, bízva benne, hogy kinyerhető belőle inspiráló, előrevivő gondolat. Magamról azt feltételezem, hogy amíg nem haladnék túl az elveszített kisbabám születési idején, vagy amíg nem foganna meg egy következő gyerekem, vagy amíg nem telne el elég idő, hogy feldolgozzam a veszteségem, nehéz lenne egy barátnőmmel együtt örülni az ő babájának. Akkor pedig hatványozottan így lenne, ha nem is tudna arról, hogy én gyászolok. Ha testileg ott is lennék vele helyzetekben, esélyesen érzelmileg lekapcsolódnék, ezzel az eszközzel próbálnék túlélni. Egészen addig, míg rá nem döbbennék, hogy ezzel a „közel vagyok, de távol vagyok” viselkedésemmel újabb veszteségek leselkednek rám, ráadá­sul kettő is: a barátnőm és ezáltal a kislányom barátnőjének elvesztése. Mert nagyon valószínű, hogy a másik is érzi, hogy kosz került a kapcsolatba, és bár lehet, hogy udvarias, vagy nem akar rákérdezni arra, amit sejt, de biztosan motoszkál benne, hogy valami nem stimmel. De ahogy én sem, ő sem meri vállalni a témáról való beszélgetést. 

Pedig itt kutatásokkal is igazolt: aki mer, az többnyire nyer. Egy őszinte föltárást a legtöbben hálával fogadnak, mert megélhetik általa a bizalmat, hogy a kapcsolat elbírja a súlyokat is, nem csak a könnyedséget, felszínességet. De a rejtett félelem többnyire pont ez, hogy vajon elbírja-e. Hiszen amíg nem teszteltük, nem lehetünk benne egészen biztosak. A lehetőség a biztos: érzéseink, súlyosabb megéléseink, dilemmánk megmutatásával szintet léphetünk, mélyíthetjük, erősíthetjük, tartósabbá tehetjük a barátságot. De tagadhatatlan, hogy van kapcsolat, ami nem bírja a terhelést. Ha nem teszünk semmit, vajon az idő megoldja? Lehet, de nem biztos. Mert a jelenlegi feszélyezettség koszt rak a kapcsolatra is, így egyre kevésbé fogunk szeretni együtt lenni. 

Mindig megértettem, ha nem osztotta meg valamelyik barátnőm a hasonló nehézségét, de közben terhet rakott rám a gondolat, hogy vajon jó barátnője voltam-e, hogy nem tudott bennem annyira megbízni, hogy beavasson, közel engedjen. Rágódtam rajta, hogy vajon nem bántottam-e meg valamivel akaratlanul, hiszen ha a sebe láthatatlan volt, vigyázni sem tudtam, hogy ne tenyereljek rá. Bántott, hogy nem tehettem érte semmit, sokkal rosszabb volt ez nekem, mint ha „terhelt” volna. 

És emlékszem arra is, amikor még én sem tudtam megosztani a nehézségeimet a barátnőimmel, így pontosan tudom, mennyivel erősebbé és biztonságosabbá válnak a kapcsolataink azáltal, ha meg tudunk nyílni! Csodás, ha van kivel hajózni a termékenységi időszak örömteli hullámain, ahogy fantasztikus lehetőség a mélységekben is közösen, egymást segítve úszni. 

 

Illusztráció: Endrődi Kata