A honlapján a karikatúra kötéltáncosként ábrázolja önt, amint egy nagy bottal a kezében egyensúlyoz. Mit akar ez jelenteni?

A kötéltáncosnak állandóan figyelnie kell, mert sosem tudni, hogy mikor billen ki jobbra vagy balra. Volt régen egy mondás, hogy a közönség azért megy a cirkuszba, hogy lássa, hátha leesik a kötéltáncos. Mert az az élmény. Ha végigmegy a kötélen a partnernőjével a nyakában, az rendben van, hiszen az a dolga. De ha leesik, az már érdekes. Nekem az egész életem ilyen kötéltáncolás volt. Még nem estem le, de mindig csak éppenhogy fennmaradtam. Persze tettem is róla, hogy sose legyen stabil. Nem beállni a sorba szabadság, de ha kötelező nem beállni a sorba, akkor már az sem szabadság. Hamar rászoktam erre, és a környezetem is így fogad el – vagy nem fogad el, de nem lehet mindenkinek tetszeni. 

Szabadkán született, ami akkor még Jugoszlávia volt, ott is járta az iskoláit. Hogy lett önből a közgazdasági tudományok doktora?

A szüleim azt szerették volna, ha elektromérnök leszek, mert abban van a jövő, vagy ügyvéd, mert jó a dumám, de én egyiket sem akartam. A sport érdekelt volna, százkilencvenhét centiméter magas voltam, a helyi csapatban kosárlabdáztam, de aztán az sem tetszett már. Az otthonunktól kétszáz méterre volt egy egyetem, ami történetesen közgazdasági volt, hát, gondoltam, ha már muszáj továbbtanulni, akkor oda megyek, az elég közel van. Mindenki azt hitte, hogy sínen van az életem, amikor harmadévesen demonstrátor lettem az egyetemen. De mint egy vérbeli kötéltáncosnak, a biztos dolog most sem kellett, úgy döntöttem, egy nagyobb város nagyobb egyetemére megyek, így jött a képbe Szarajevó. A doktorimat még megcsináltam Szabadkán, mert ott találtam rá egy igazán jó mesterre, aki mellett jó volt inaskodni.

Ilyen egyértelmű volt, hogy az egyetemi világban marad? Sosem akart elmenni egy nagy céghez dolgozni, és nagy pénzt keresni?

Soha. El is mondom, hogy miért. Az egyik csapattársam anyukája egy jól menő vállalatnak volt az igazgatója, és mondta, hogy mivel jó barátja vagyok a fiának, kapok tőlük egy ösztöndíjat. Akkoriban ez így ment. Aztán szükségem lett tőlük egy igazolásra egy nyári gyakorlat miatt, amit elfelejtettem megcsinálni, és amikor mentem be a céghez, a barátom anyukája éppen tajtékzott a dühtől, mert az egyetlen ember, aki a cég következő évi üzleti tervét meg tudta volna csinálni, otthon maradt, beteg lett a gyereke. Hogy lesz így üzleti terv? Mondtam neki, bízza rám, majd én megcsinálom. Másnap reggelig átnéztem a papírokat, és rájöttem, hogy ez valójában százalékszámítás, az meg megy nekem. Elkértem az igazgatónőtől a szükséges adatokat, és nem sokkal később letettem az asztalára az üzleti tervet. Nem lehetett becsukni a borítékot, annyi pénzt kaptam. És akkor elgondolkodtam, hogy közgazdászként pár nap alatt elértem a csúcsra, ahová egy vállalaton belül el lehet jutni, azzal, hogy üzleti tervet készítettem. Innen nincs tovább, az igazgatóskodás nem szakmai pozíció. Akarom én ezt egész életemben csinálni? Akkor inkább leszek professzor, gondoltam, így kötöttem ki az egyetemi világban. Akkoriban Szarajevó volt a legpezsgőbb tudományos és kulturális központ Jugoszláviában, úgyhogy odamentem. Azzal kezdtem el foglalkozni, hogy miként lehet a mesterséges intelligenciát felhasználni az üzleti döntéshozatalban. 

Ez tizenhat éven át tartott, majd 1992-ben jött a boszniai háború.

Aminek én nem akartam a részese lenni, ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom Boszniát a családommal, mert addigra már megnősültem, és mindkét fiam megszületett. Tudom, hogy ilyen magyar szó nem létezik, de nekem „kimehetnékem” lett, és pontosan azt csináltam, amire Herbert Simon közgazdasági Nobel-díjat kapott: kiválasztottam az első kielégítő megoldást, így jöttem Magyarországra. A Simon-féle korlátozott racionalitás azt jelenti, hogy az ember, beleértve az üzletembereket is, nem keresheti a legjobb döntést, mert az nem létezik. Optimális döntés nincs, két okból sem, egyrészt mert ilyen szó nem létezik sem a magyarban, sem az angolban, sem a latinban, másrészt mert lehetetlenség megtudni, hogy melyik lenne az. Ha én a lehető legjobb döntést akartam volna meghozni, lehet, hogy még mindig Szarajevóban ücsörögnék. Egy menekültnek két dologra van szüksége, egyrészt hogy legyenek hivatalos papírjai, tehát valahol elismerjék, másrészt hogy el tudja tartani a munkájából magát és a családját. Ez Magyarországon mutatkozott meg, így idejöttem, és lettem menekültből bevándorló, és maradtam is az mind a mai napig.
 

És miért fordult az érdeklődése a döntéshozatal felé? 

Azért, mert a business administration – erre sajnos nincs magyar kifejezés, ami ne lenne ugyanilyen nehézkes (leginkább gazdálkodás és menedzsmentnek szokták fordítani – a szerk.) – unalmas volt számomra. Engem az ember érdekelt. És miről szól a biznisz? Döntések sorozatáról, amelyet emberek hoznak meg. Itt tudtam nyakon csípni az üzleti életben az embert. Ehhez jött még a nagyszerű mesterem, akinél a doktori disszertációmat írtam, Kun László, aki amellett, hogy egyetemi professzor volt, ízig-vérig gyakorlati szakember is, nagyon értette, hogy miként kell megcsinálni egy vállalatot, és otthonosan mozgott a filozófiában is. Itt találtam meg, ami engem izgatott, és azóta is ezen rugózok immár közel négy évtizede.

Írt húsz könyvet, számos egyetemen oktatott, kurzusokat, iskolákat hozott létre, módszert alkotott a szakértői tudás „kinyerésére”, rengeteg céget és cégvezetőt segített a döntéshozatalban. 

Nagyon sok szakma képviselőinél jártam, de a döntéstan akkor is döntéstan, ha állatorvosok vagy ügyvédek hallgatják. Szinte napra pontosan harminchárom évvel ezelőtt, még 1991-ben meghívtak előadást tartani a Közgázra. Akkor találkoztam Kindler Józseffel, aki ott tanított, és szinte az egyetlen volt, aki akkor Magyarországon döntéstannal foglalkozott. Több nagyon fontos külföldi könyvet ő hozott be és adatott ki Magyarországon a témában. Beültünk egy fröccsre, és megkérdezte, engem mi érdekel. Azt válaszoltam, hogy négy éve elindultam a mesterséges intelligencia irányában, mire mondta, hogy ő meg az etika felé.