„Ellazult állapotban a hideg csak hideg. Ez intenzív érzés, de nem fájdalom. Viszont ha nem lazulok el, úgy érzem, megfagyok. A fájdalom szétárad az agyamban, és nem tudok gondolkodni. Az arcom érzéketlenné válik. Az izmaim össze akarnak rándulni. Az ízületeim görccsel próbálnak védekezni. Szúr a bőröm. Mindenhol éget. A merülés akár három percig is tarthat” – ecsetelte a jeges víz hatását a Lélegzetelállító merülés című dokumentumfilmben Johanna Nordblad. A finn szabadtüdős búvár 2020 márciusában – negyvenöt évesen – világrekordra készült: a cél az volt, hogy a jégtakaró alatt, két jégbe vágott lék között ússzon nyolcvan métert úgy, hogy csak fürdőruhát, úszósapkát és búvárszemüveget visel.

„Aggódom ‒ mondta a nővére, az őrangyala, aki a kezdetek óta segíti. ‒ Hogy nehogy baja essen. Nehogy elájuljon. Néha arra gondolok, mi lesz, ha valami történik, és egyedül kell hazavezetnem. Beszélünk a legrosszabb eshetőségről, mert tudnom kell, mi az. Felkészültem rá. Nem szeretném átélni, de ott leszek.”

Ám a kísérlet több akadályba is ütközött. A szabályok szerint ­Johannának legalább harminc centiméter vastag jég alatt kellett áthaladnia, de a tervezett helyszínen az enyhe, latyakos tél miatt hó helyett csak eső esett. Ezért idegen pályára, egy nemzeti park tavához utaztak át a stábbal. Miközben a tájjal ismerkedtek, megcsörrent Johanna­ telefonja: az orvosa hívta, hogy a laborleletei alapján egy gyulladás miatt gond lehet a tüdejével. Mire meggyógyult, kitört a pandémia, és a sporteseményekkel együtt a rekordkísérletét is törölték.

Egy év múlva futhatott neki újra, addigra viszont a csúcsot valaki megdöntötte, és a világrekordhoz a kétfokos vízben már százhárom métert kellett teljesítenie. „Johanna ezen a távon hipotermiás állapotba kerül majd, vagyis a testhőmérséklete harmincnégy-harmincöt fok alá csökken. Ez a legrosszabb esetben szívrohamot is okozhat” – mutatott rá az eseményt felügyelő doktornő.

Amikor a rekordbíró öt perctől megkezdte a visszaszámlálást, ­Johanna még sínadrágban és síkabátban feküdt a lék mellett, az utolsó percben már csak takaróba csavarva ült, onnan csúszott be a vízbe. Lent egy búvár, a felszínen egy tucatnyi ember követte. Miután a célban felkapaszkodott a lék szélére, és mutatta az oké jelet, hatalmas éljenzésben törtek ki. Nővére átölelte, és megkönnyebbülve nevetett: „Szerencsére soha többé nem kell merülnöd. Ennyi volt!” A jóslatát némileg árnyalja, hogy Johanna Nordblad ma szabadtüdős búvárkodást tanít, és a merüléseiről készült művészi videókkal nyűgözi le a közönségét a közösségi médiában.

Mint a bálnák hangja

Johanna már gyerekként is imádott úszni, gyakran feküdt a medence alján, és alulról figyelte a felszínen lebegő emberalakokat. Húszévesen azt a feladatot kapta, hogy delfineket fessen egy búvárbolt kirakatába ‒ hamarosan egy búvártanfolyamon találta magát. A szabadtüdős búvárkodással huszonöt éve versenyszerűen foglalkozik, tagja a finn válogatottnak. Egy levegővétellel a rekordja 6 perc és 39 másodperc.

„Johanna mindig a határait feszegeti. Nem is lepődtem meg, amikor megtörtént a baj” ‒ fűzte hozzá a nővére, amikor arról esett szó, hogy a búvár 2010-ben egy hegyoldalban felborult a kerékpárjával, és súlyos sípcsonttörést szenvedett. Megműtötték. A lába ugyan túlélte az üszkösödést, de az elviselhetetlen idegfájdalom három évig kínozta. Az orvosa hidegvíz-terápiát javasolt. Onnantól mindennap jeges vízben áztatta a lábát. „Az első kezelés annyira megviselt, hogy sírtam. De fokozatosan hozzászoktam a hideg vízhez, és észrevettem, hogy az egész testem ellazul tőle. Szép lassan rászoktam. Először csak az egyik lábamat áztattam, végül teljesen alámerültem benne. A sérülés új világot nyitott meg előttem ‒ idézi fel. ‒ Végül az egészet kombináltam a búvárkodással. A jég alatt hihetetlenül szép a világ. A fények, a víz mozgása, a növények, a hangok. A jég recsegése és moraja olyan, akár a bálnák hangja, titokzatos. Minden, amit a búvárkodásban tanultam, segített az életemben: hogyan tűrjem a hideget és a fájdalmat, hogyan kezeljem a kellemetlen helyzeteket. A víz alatt létezik egy másik világ, egy álomvilág. Úgy érzem, mintha békésen aludnék.”

Átadta magát az erőknek

A holland búvárnő, Kiki Bosch a szabadtüdős merülés szépségeit­ csak azután fedezte fel, hogy Kolumbiában egy búvárboltban meglátott egy művészi plakátot, amely egy víz alatt védőfelszerelés nélkül lebegő férfit ábrázolt. Akkor kipróbálta, és úgy érezte, megtalálta a hivatását. Félbehagyta az egyetemet, Thaiföldre költözött, turistáknak segített merülni. Hónapokkal később megbetegedett, kórházba került, infúziót­ kapott. A búvároktatók elkísérték, és az egyik férfi kolléga felvetette, hogy mivel a közelben lakik, és van légkondija, Kiki aludjon nála. Sajnos a férfi kihasználta a helyzetet. „Minden összemosódik bennem, az egyetlen, amit biztosan tudok, hogy nemet mondtam ‒ idézte fel Kiki az éjszakát a Merülés című dokumentumfilmben. ‒ Minden megváltozott. Onnantól a víz már mást jelentett, mint előtte, a fulladásom szimbóluma lett. Belefulladtam a bűntudatba. Nem jelentettem fel a támadómat, mert magamat hibáztattam azért, hogy megbíztam benne. Ő pedig egy hét múlva megerőszakolt egy másik lányt is.”

Rémálmaiban a férfi arca kísértette. Mély depresszióba zuhant, és már azon gondolkozott, hogy véget vet az életének. Aztán belefutott a videóba, amelyben Wim Hof a módszerével boldogságot, egészséget és erőt ígért. Wim Hof a hidegtűréséről híres Jégember, aki rövidnadrágban mászta meg a Kilimandzsárót, mezítláb futott maratont az északi sarkkörön túl, és száztizenkét percet állt egy jéggel töltött tartályban.

Kiki úszni akart a hideg óceánban. „Abban a pillanatban, hogy beugrottam a tizennégy fokos vízbe, az elmém kiürült. Több hónap után először nem rágódtam a múlton. Csak léteztem a jelenben – mesélte. – Átadtam magamat az erőknek. Tudtam, hogy több vagyok a gondolataimnál, több a hibámnál, amit elkövettem. És éppen erre volt szükségem ahhoz, hogy életben maradhassak.” Hajszolni kezdte a kihívásokat, a felkészüléshez naponta vett jeges fürdőt, havas hegyeken túrázott nyári öltözetben. Grönlandon mínusz két fokos vízben búvárkodott. Izlandon bálnák mellett úszott el. „A merülések előtt elképzelek minden gondot, ami adódhat. Mi történik, ha elhagyom a szemüvegemet? Az uszonyomat? Mi lesz, ha begörcsölnek az izmaim?­ Minden rosszra felkészülök, mert ha a vízben egy váratlan baki miatt bepánikolok, végem – árulta el. – Ismerem a testemet, és bízom benne, ahogy a csapatomban is, amely kísér és vigyáz rám.”