Anyám álma
Sashalmon nőttem fel, ötgyerekes családban. A szüleim egyszerű emberek voltak, anyukám takarítónő, apukám cipész. Imádták a zenét. Apukám zenekarban is játszott, mandolinos volt, és később két bátyám is csatlakozott hozzá. Anyukám pedig gyakran dalra fakadt. Nagyon szép hangja volt, titokban énekesnő szeretett volna lenni. Én meg utánoztam, mindig a nyomában jártam, mint egy kiscsibe. Észrevette, és tanítgatni kezdett. Először csak az asztal tetejére tettek fel, hogy „na, énekelj valamit, kislányom”, aztán észre sem vettem, ötévesen már a színpadon álltam. A Jancsi és Juliskát meg a Pancsoló kislányt adtam elő, apukám zenekara kísért. Emlékszem, valaki odaszólt: „Na, kislány, te fogod elvinni a pálmát!” És én a végén elkezdtem keresni a pálmát a színpad mögött…
Bárcsak lenne pianínóm!
Második osztályos koromtól zenei általános iskolába jártam, Mátyásföldre. Hangszert kellett választanom, és én a zongorára szavaztam, mondván, azt nem kell cipelgetni. Jól döntöttem. Emlékszem, a Schubert-darabokon mindig elsírtam magam, mert hogy lehet ilyen gyönyörű? Olgi néni, a zongoratanárnőm egyszer beteget jelentett, mire én felhívtam telefonon, hogy odamehetnék-e hozzá a lakására órára. Ennyire lelkes voltam. Csakhogy a szüleimnek nem volt pénzük zongorára. Azon a pianínón gyakoroltam, ami anyukám munkahelyén állt, az ebédlőben. Végül kaptam egy sajátot, hitelre vették, anyukám és a nővérem.
Tupírka vagy diszkókirálynő?
A szerencse kegyeltje voltam egész életemben. Fodrásznak tanultam, amit nagyon szerettem, a mai napig én csinálom a frizurámat, aztán jött az 1972-es Ki mit tud?, amit megnyertem. Döntenem kellett: tovább tupírozok, vagy átnyergelek az énekesi pályára. Az utóbbit választottam. Hirtelen visszaemlékeztem arra, mit mondott anyukám: „Kislányom, belőled énekesnő lesz!” És az álmokat valóra kell váltani. De az igazi áttörésre még várnom kellett néhány esztendőt.
Táncolj még!
Öt év múlva indultam a Metronóm ’77 könnyűzenei fesztiválon. A versenyt a televízió is közvetítette, nyilvánvaló kiugrási lehetőségnek számított. Akkoriban tört be Magyarországra a diszkó, és Delhusa Gjon írt nekem egy fantasztikus számot Táncolj még! címmel. Olyan sikere volt, hogy az album pillanatok alatt platinalemez lett, pedig az kétszázötvenezer eladott példányt jelentett akkor. Hazamentem, és így szóltam anyukámhoz: „Valóra vált az álom!” Szegény, elsírta magát. A Táncolj még! örökzöldnek bizonyult, még ma is csápolnak rá a kamasz lányok a koncertjeimen, és természetesen a nagykoncertemen is elénekeltem az Erkel Színházban, 2017-ben, a pályám negyvenötödik jubileuma alkalmából.
Programozott kislány
Volt még egy álmom. Egy gyerek. Pontosan beprogramoztam, hiszen annyira tele volt a naptáram, hogy szinte semmi nem fért bele. A kislány meg is érkezett, amikor vártam, egészségesen, gyönyörűen. Tímeának neveztem el. Három hónappal a szülés után topon kellett lennem egy NDK-s tévés fellépés miatt. Már a terhességem elején levették a méreteimet, és egy csillámló, ezüst flitteres ruhát varrtak nekem. Három hónap állt rendelkezésemre, hogy leadjak tizenhat kilót. Az a parádés tévéfelvétel volt a zenei karrierem csúcsa. A rendszerváltás után még készítettem tíz cédét, és tollba mondtam egy könyvet az életemről. Az első oldalon édesanyám fotója állt, hiszen neki köszönhetek mindent.
Fotó: Press.tv2.Hu, Fortepan / Bojár Sándor, Szalay Zoltán
