Nincs wifi, beszélgessetek egymással! – amikor először láttam a táblát a kávézó pultján, megmosolyogtam. Nincs internet? Ugyan már, mi másért ülünk be manapság egy helyre? Dolgozni, neten böngészni, csetelni. Aztán láttam, hogy a vendégek komolyan veszik a kiírást, itt, kérem, tényleg beszélgetés van, élőben.
Annyira hozzánk nőtt, az életünk része lett, hogy egészen elfelejtettük, hogyan is viselkedjünk néhány helyzetben a telefonunk nélkül. Kiváló példa erre a sorban állás. Ahogy kettőnél többen ácsorgunk valahol, másodpercek alatt előkerülnek a készülékek, mintha egy áthatolhatatlan falat húznánk magunk köré, semmi szemkontaktus, semmi párbeszéd, bocsánat, de elfoglaltak vagyunk. Pár napja a postán több mint tízen várakoztunk, egyvalaki volt, aki nem nézte a képernyőt, én, aki éppen kísérleteztem, meddig bírom. Fel is adtam hamar.
Hiába a rengeteg kutatás, mennyi hátránnyal jár, milyen fizikai elváltozásokkal (hátfájás, nyakmerevség), hogy mérhetetlenül sok időt töltünk online, mégis nehéz leszakadni. Mintha otthagynánk egy jó társaságot, amikor épp tetőfokára hág a hangulat. A kimaradás érzése nehezen kezelhető. Nem tudok tanácsot adni, sajnos én is függök ettől a tenyérnyi kis géptől.
Viszont dolgozom rajta, ezért is olvastam érdeklődéssel ebben a lapszámban a lassulás művészetéről szóló (16. oldal) anyagunkat. Nem a leszokás a cél, csak egyfajta egyensúly elérése. Kezdhetjük azzal, hogy ha legközelebb beülünk majd valakivel kávézni, akkor se nézzünk rá a kijelzőre, ha nincs kitéve figyelmeztető tábla.