Az ország magabiztos sztárfodrászként ismer, de kíváncsi vagyok, milyen volt a gyerekkorod.
Anyukám nagyon fiatalon, tizenhét évesen szült, és kicsi voltam, amikor elváltak a szüleim. Azután leginkább a nagymamám foglalkozott velem. Budapesten, a Nádor utcában laktunk, tanácsi lakásban, az egyik szobában anyukám az új férjével, a másikban a nagybátyám a feleségével, a harmadikban éltünk mi a nagymamámmal és az unokatestvéremmel, a cselédszobában pedig a nagybátyám előző felesége. Ha kevés volt a hely, a nagymamámmal aludtam egy ágyban. Nem tanultam jól, mert nem volt, aki felügyeljen, számonkérjen, de matekból például kimondottan ügyes voltam, mert ahhoz elég volt órán figyelni.

Kevés kisfiú álmodik arról, hogy ­fodrász lesz. Neked milyen terveid voltak?
Nem tűztem ki célokat magam elé. Nagyon szerettem biciklizni; úgy sikerült megvennünk az első kerékpáromat, hogy eltörtem a kezem, fizetett a biztosító, azt pedig kipótolta valahogy a család. Tizennégy-tizenöt évesen csak a biciklizés érdekelt, és mivel nem voltak jó jegyeim, nem jöhetett szóba a gimnázium. Anyukám gyönyörű nő volt, fodrászmodellként is dolgozott, innen jött az ötlet, hogy tanuljak fodrásznak. Úgy gondolom, a Jóisten írja meg az utunkat, mert apai oldalon is kötődtünk a szakmához. Apai nagyanyám erdélyi sváb lány volt. Franciaországban megismerkedett egy repülőtiszttel, világra hozta apukámat 1934-ben, és nem sokkal később Párizsban letette a fodrászvizsgát. Amikor nagyapám meghalt, nagymamám úgy döntött, hogy hazajönnek. Itthon férjhez ment Hajas Lajoshoz, ő örökbe fogadta apukámat, így lettünk mi Hajasok. De a fodrászat igazán csak később kezdett el érdekelni. Szakiskolásként nem nyúlhattunk a vendég frizurájához, nehogy elrontsuk, sokáig­ legfeljebb a kabátot vettük el és sepregettünk. Elsőre nem is sikerült a szakmunkásvizsgám, megbuktam hajsütésből, mert nem simult szépen anyukám hajának a vége, ő volt a modellem.

Mi hozta meg az áttörést?
A Budapesti Állami Fodrászat tanműhelyé­ben már jól működött a rendszer: bejött valaki egy szolgáltatásért, az ár negyedét fizette ki, viszont hagyta, hogy egy órán keresztül felügyelet mellett gyakoroljunk a fején, és utána megkapta azt, amiért jött. Még nem voltam húszéves, amikor Tárnoki Laci bácsihoz kerültem, és pontosan emlékszem az alkalomra, amikor milliméteres leválasztásokban kellett levágnom egy hajat, és amikor kész lett, igazi csodát láttunk. Ez volt az a pillanat, amikor beleszerettem a hajvágásba meg a szakmába. Nagyon fontos, hogy legyen az embernek sikerélménye. A Vénusz-kupán akkor több mint nyolcvanan indultunk, köztük országos bajnokok is, és én lettem a második hajvágásban, egy ponttal maradtam le egy ismert versenyzőtől.

De a saját üzlet megnyitásáig még hosszú volt az út.
Először az Állami Fodrászatból átkerültem a szövetkezetibe, majd az akkori Lenin körúton egy gebines üzletbe, ahol bizonyos összeget leadtunk, a többit megtarthattuk. Dolgoztunk, amennyit csak bírtunk, gyűjtögettem, és 1983-ban a nyolcadik kerületben megkezdtem az önálló munkát. Addigra már sok helyen jártam külföldön, tudtam, hogy nem szokványos, linóleumos, piros műbőr székes fodrászatot akarok, hanem legyen kővel burkolva, és hatalmas tükrökről, süllyesztett lámpákról álmodtam. Nem volt mindenre pénzem, úgyhogy munka után kimentem az építkezésre, lavórokba raktam a sittet, jól megpakoltam a Daciámat, kihordtam mindent a Népszínház utcai konténerekbe, majd kitakarítottam, hogy másnap a munkások folytathassák a felújítást. Egy újságban megláttam álmaim székét, kivágtam, elmentem vele a gyulai Szék- és Kárpitosipari Vállalathoz, de elzavartak, hogy meg vagy te őrülve, kisfiú, mi itt komplett színházi széksorokat gyártunk! Egy ismerős a Mafilmnél dolgozott gyártásvezetőként, végül ő segített; írtak egy hivatalos megrendelőt, hogy Mészáros Márta új filmjének egyik jelenetét egy fodrászüzletben veszik fel, ahhoz kell kilenc speciális fodrászszék. Győrben beszereztem hozzá a megfelelő színű műbőrt, levittem Gyulára, újra megmutattam a képet, átadtam a megrendelőt. Le is szállították, gyönyörűek voltak. Még mindig van belőlük, csak áthúzattuk. Pár év múlva elkezdték sorozatban gyártani, majd mások lekoppintották, de láttam már múzeumban is.

Ez a maximalizmus a karriered titka is?
Azt hiszem, ez az egyik összetevő, de becsületesség, alázat és szorgalom is kell ahhoz, hogy valaki hosszú távon sikeres legyen. Én szerelmes vagyok ebbe a szakmába, és tudom, mekkora a szerepe az emberek életében. Ezért vagyok szomorú, hogy nem értékelik a fodrászokat, és nem csak nálunk, világszinten sem. Irigylem a vendéglátósokat, mert őket Michelin-csillagokkal ismerik el, pedig amit mi csinálunk, az hetekig, hónapokig ott marad a fejeden. Ha jó a hajad, szívesen nézel reggel tükörbe, jól indul a napod, és az kihat a kedvedre, a magabiztosságodra. De ha tönkreteszik a hajad, az frusztrál, és ugyanúgy befolyásol mindent. Éppen ezért küzdöttem éveken keresztül azért, hogy csak érettségivel lehessen valaki fodrász, most pedig azon dolgozom, hogy az üzletnyitáshoz mestervizsga kelljen. Nagyon fontos nekem, hogy jó legyen a szakképzés Magyarországon. A versenyeken már elég szépen szerepelünk, mert akad pár megszállott, aki felkészíti a versenyzőket, de van még feladat.

Az az egyik hitvallásod, hogy folyamatosan képeznünk kell magunkat. Te ezt hogyan tudod megvalósítani?
Nagyon sokat tanultam a World­Skills és EuroSkills versenyek zsűrijében, de tanulni mindennap, mindenhonnan lehet. Amikor elkezdtem komolyabban versenyezni, már volt fényképezőgépem, Moszkvában egy Barátság Kupán eladtam a hajszárítómat, abból vettem. Diafilmre fotóztam, és otthon kivetítettem magamnak a képeket, hogy jobban megértsem, átlássam a frizurákat. Később már a többiekkel együtt is néztük a videófelvételeket, elemeztük, átbeszéltük a látottakat. A mai napig járok képzésekre, de az Instagramon is lehet tanulni. Az első üzletemben bevezettem, hogy hétfő esténként gyakorolunk a kollégákkal, ez volt a htk, a házi továbbképzés. A Covidig minden hétfő este a szakmával foglalkoztunk magunk között, új vágásokat, termékeket teszteltünk.

Az elmúlt évtizedekben mennyit változott a fodrászat és annak szerepe az életünkben?
A hetvenes években nem véletlenül lett népszerű mondás a Vidal ­Sassoon-féle „wash and go”, mert az ő hajvágási rendszere teljesen megváltoztatta a szakmát. Addig borotvával vágtak, berakták a hajat, be kellett ülni a búra alá, tupírozták a tincseket, jól lelakkozták az egészet, és napokig kitartott a frizura. Volt, aki hétfőn berakatta, pénteken átsüttette, és mindennap tökéletes volt a haja. Más volt az elvárás a hétköznapi megjelenéssel kapcsolatban, most nagyobb szerep jut a funkcionalitásnak, a kényelemnek. A Sassoon-féle vágás olyan, mint egy jól felépített ház, elég megmosni, megrázni a hajat, és már rendben is van. Hozzánk egy kicsit később gyűrűzött be ez a technika, a nyolcvanas-kilencvenes években, és fokozatosan szorította ki a dauert, a tupírozást. De a változás állandó; tizenöt éve minden hajat vasaltunk, egyenesítettünk, majd elkezdtek visszaszivárogni a hullámok, göndör fürtök, ma már a dauercsavarót is újra elővesszük.