Amikor évente egyszer-kétszer találkozunk, akkor a kanapén nagyokat beszélgetünk, éjszakába nyúlóan elemezzük a regényeket, amiket az utóbbi időben olvastunk, beszámolunk egymásnak ügyes-bajos dolgainkról, őszintén elmesélem neki, hogy hogy áll a könyv, amin épp dolgozom, és Zsuzsi is megosztja munkája részleteit, hosszasan mesél a volt házassága okozta szorongásáról. Megölelem, bátorítjuk és támogatjuk egymást.
Minden látogatás után, még a kapuban megegyezünk, hogy gyakrabban kellene találkoznunk, hogy többször kellene a gőzt kiengednünk egymás konyhaasztalánál, hogy milyen jólesik mindkettőnknek, hogy a „nálunk minden rendben, csodálatosak a gyerekek, az iskolai eredményeik is lenyűgözők, a sportban is elsők, a munkánk feltölt, anyagilag rendben vagyunk, párunkban száz százalékban megtaláltunk mindent, és pont olyan erős a tűz, mint a megismerkedésünk másnapján, lazán élünk, és boldogan” hazugságok helyett van valaki, akivel nyitott szívvel lehet beszélgetni, és elhibázott döntéseink megosztásánál a másik csak hümmög, vág egy szelet süteményt, és megértően bólogat.
Zsuzsi Budapesten, én pedig az év nagy részét Brüsszelben és Kovácspatakon, Szlovákiában töltöm. Komoly szervezést igényel, hogy az évi két találkozó meglegyen. Ha Zsuzsi a közelemben lakna, akkor biztos vagyok benne, hogy délelőttönként felugranék hozzá egy kávéra, a gyerekek programjait egyeztetnénk, és ugyanabba az atlétikai klubba íratnánk őket, így várakozás közben is nagyokat beszélgetnénk a büfében.
Helyette olyan emberekkel találkozom nap mint nap, akiknek élvezem ugyan a társaságát, van pár közös témánk, amik általában a gyerekekhez kapcsolódnak, de nem tudunk mélyre menni. Az egyik barátnőm Londonba költözött, a gyerekkoriak­ a szülővárosomban élnek, a szakmabeliek szerte Euró­pában. A szomszédaink gyakran hívnak kávézni, én gyakran megyek, talán elmélyülnek majd ezek a kapcsolatok, talán nem, esetleg olyan lesz, mint Zsuzsival, vagy addigra pont elköltözünk, de az is lehet, hogy ők mennek tovább.
Az egyik egyetemi nyár alatt Tunéziában dolgoztam, egy utazási irodának. A fizetés mellé bónuszként telefonkártyákat kaptunk, amiket az utcai telefonfülkében használhattunk fel. Amint a kezembe került, felhívtam Annát, az egyetemi legjobb barátnőmet. Őrült nagy meleg volt a tengerparti városban, a nyakam zsebkendővel törölgettem, jól emlékszem,