Egy szegedi vendéglőben ülök, az étlapot olvasgatom. Van időm, korán érkeztem Budapestről, közel találtam parkolóhelyet is. Biztosra mentem, nem akartam megvárakoztatni ebédpartneremet. Foglaltam is asztalt, utólag úgy érzem, felesleges volt, hely akad itt bőven délidőben. Percnyi pontossággal érkezik. Mosolyogva köszöntik a pincérek, és mosolyogva üdvözli őket ő is. Törzsvendég. De sokkal több annál. Fekete Gizi valóságos intézmény itt. Képviselője az állandóságnak, fontos része a szegediségnek. A mosolyból nekem is jut, én sem rejtem véka alá örömömet. Az átlagos pesti színháznézőnél valamivel gyakrabban utazom előadások kedvéért vidékre, a művésznőt is többször volt alkalmam csodálni. Ismerve néhány vidéki színésznősorsot, különleges beszélgetésre számítok. Ahogy annyi más, a színművészek ismertsége is igazságtalanul alakul a Budapest-vidék relációban. Ha Pesten játszol a fontosabb helyeken, ha felkap a tévé és a magazinok, akkor országos hírnévre teszel szert, de ha vidéken maradsz, hiába játszod el a teljes drámairodalmat kétszer, hiába tudsz mindent, de tényleg mindent, ismertséged nagyjából véget ér a vármegyehatárnál.

A sors keze

És elmarad a díjeső is. Jászai Mari-díját Fekete Gizi ­fiatalon kapta, azóta azonban csak a városa kényezteti, igaz, az nagyon. Lehetne érdemes, kiváló művész, Kossuth-díjas, de akár a nemzet színésze is, vetem fel neki.
– Ezek mind budapesti díjak – legyint. Vitatkoznék vele, de karcsúak az érveim. Három vidéki színész – köztük a nemrég elhunyt szegedi Király Levente – is elnyerte már a címet, aztán én döbbenek rá, hogy vidéki színésznő egy sem. – Levente javasolt, megemlítette a nevemet egy választás alkalmával, de nem volt konszenzus. Viszont ő minden helyzetben nekem szavazott bizalmat. Hatalmas színész volt, érthető módon kivételezett helyzetben. Amikor megkérdezték tőle a színházban, mit játszana szívesen, azt felelte, mindegy, csak velem. Nekem ez bőven felér egy díjjal – mondja.
Hogy a Nők Lapja kíváncsi rá, meglepi. Régóta olvassa, de eszébe sem jutott, hogy egy róla szóló cikk is helyet kaphat a magazinban. Belecsapunk az interjúba, amit én inkább beszélgetésnek neveznék, egy jó ebéd felett. Fogast rendel, kis adagot. Odafigyel magára, este játszik is, nem is kívánna többet. Kezdhetnénk a végén vagy a közepén is, de az elején kezdjük. A sors vitte erre a pályára, de nevezhetnénk Istennek is. Hívő ember, a sorsot szerinte nem csak választjuk, kapjuk is. Egy tiszazugi kis faluban, Cibakházán született, kispolgári családban nőtt fel Szegeden, jól tanult, és igyekezett megfelelni az elvásároknak. Biológia–kémia tagozatra járt a gimnáziumban, előszobája volt ez az orvosi pályának, de ő mindig színésznő szeretett volna lenni. Így végül csak a Színművészeti Főiskolára jelentkezett. Igaz, többévnyi próbálkozás után, de végül felvették. Épp, amikor már kezdte volna elengedni. A sors keze ebben is ott lehetett, hiszen abban az évben éppen Szinetár Miklós indított osztályt, akit azóta is rajongva csodál. És ott a sors keze abban is, hogy néhány éve lánya, az operaénekes Rácz Rita állt be a tanár úr Rigoletto-rendezésébe. „Éppen olyan vagy, mint az anyukád” – mondta neki Szinetár. Jóleső szavak lánynak, anyának egyaránt.
A főiskola után másik mestere, ­Babarczy László hívására Kaposvárra került: a Csiky Gergely Színház nagy korszakába érkezett már harmadéves korában. Az Ascher Tamás rendezte legendás előadásban, az Állami áruházban kapott főszerepet. A főszerepet főszerep követte, ő mégis inkább visszaköltözött Szegedre. Férjével, a Fővárosi­ Operettszínház társulatában dolgozó Rácz Tibor színésszel ugyanis családot akartak alapítani, ehhez közös bázisra volt szükség, a nagyszülők közelsége pedig fontos tényező lett a város- és ezáltal a színházválasztásban.
– Nem akartam, hogy a gyerekem a színházi öltözőben nőjön fel. És miközben semmi sem volt számunkra fontosabb nála, nem gondoltam, hogy hosszú évekre ott kell hagynom a színpadot. Egy könnyen bejárható vidéki városban, ahol ott vannak a nagymamák is, egy színésznő igenis össze tudja egyeztetni a családot és a pályát – állítja.

Szegeden világhírű

Aztán, ahogy a lányuk nagyobb lett, nyitottá váltak a költözésre. A frissen alakuló zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházba hívta a művész házaspárt a legendás igazgató-rendező, Ruszt József. Erre nem lehetett nemet mondani, így nyolc szép évet töltöttek a városban: itt született fiuk, Máté. Ruszt távozása után visszahívták őket Szegedre, gondolkodás nélkül csomagoltak. Közös életük azonban nem tartott sokáig. Rácz Tiborral azóta gyermekeik, unokáik és a közös munkahely fűzi össze, de külön úton járnak a magánéletben.
Gyerekeivel való viszonya annak ellenére szoros, hogy egyikük sem él Szegeden. Rita lányát és családját rendszeresen felkeresi Budapesten, hegedűművész fia pedig a világot járja spanyol kedvese oldalán. Amikor gyerekeiről és két lányunokájáról beszél, megváltozik a hangja, mosolygós arca talán még mosolygósabbá válik.
Érkezik az ebédünk. Ahogy a pincér leteszi elé a fél adag fogast, abban a gesztusban is ott a tisztelet. Afféle törődő gondoskodás. Meg is kérdezem a művésznőtől, hogy ha már az országos ismertség eddig el is kerülte, milyen Szeged büszkeségeként élni. Úgy képzelem, akit szeret a város, annak szebb hús jár a hentesnél, és persze dicsérő, elismerő szavak, ha végigsétál a Kárász utcán. Nálunk, Pesten inkább eljátsszák az emberek, hogy nem ismerik meg a hírességet, vidéken ismerősként üdvözlik.
– Boldog vagyok, amikor felismernek a boltban, és kedvességet, szeretetet kapok, ugyanakkor zavarba is jövök. Arra gondolok, elég jó-e a frizurám, hogy lehet, másik cipőt kellett volna felvennem, hogy nem vagyok erre most felkészülve. Én civilben csak simán a Fekete Gizi vagyok, nem művésznő. Nehezen kezelem, amikor keverednek ezek a helyzetek. Szerettem egy anyuka lenni a sok közül a szülői értekezleten is, amikor a gyerekeim még iskolába jártak – meséli.
A színház soha nem fog elmúlni
A vidéki színésznő színházi élete is más, mint fővárosi kollégáié. Nincs Shakespeare-színész és Brecht-színész, nincs operettszínész sem. Színész van, akinek mindent tudnia kell. Belebújni minden karakter bőrébe, érteni minden rendezőt, otthon lenni az összes műfajban.
– Kénytelenek vagyunk mindent tudni. Az tesz bennünket olyanná, amilyenné leszünk, hogy nem lehet válogatni. De én boldog vagyok így, mert szívesen szerepeltem operettekben és sok musicalben is, a legnagyobb öröm mégis drámát játszani. Annál fergetegesebb élmény, mint egy monodrámát megcsinálni, nem hiszem, hogy van. Amikor az ember egyedül áll a színpadon, és csak magára számíthat. Meg a közönségre. Mert a közönség nem hagyja egyedül az embert. Partnerré lesz – mondja lelkesen.
Ahogy egyre jobban belemerülünk a beszélgetésbe, mind világosabbá válik, hogy a színházzal, a színészmesterséggel való viszonya az elhivatottságnál is sokkal mélyebb.
– A színház soha nem fog elmúlni. A Covid idején megnéztem egy online előadást. Nagyon érdekelt a darab, és ha mondhatok ilyet, az egyik figura megformálása a szerepálmom volt. Kiválónak találtam a rendezést, és remeknek a kollégákat. Mégsem történt meg az, ami a színházhoz kell. Hiányzott az a különleges, már-már szakrális kapcsolódás, ami a színész és a közönség között születik meg. A pillanat megismételhetetlensége.
Felidézi egy régi, ma is meghatározó emlékét. Amikor megszerezte a diplomáját a főiskolán, bement a Vas utcához közel a Rókus-kápolnába. Úgy érezte, ebben a fontos pillanatban köszönetet kell mondania azért, hogy eljutott idáig.
– Azt kértem a Jóistentől, hogy papnő lehessek. És, ahogy most visszagondolok, teljesült a vágyam. Azt közvetítem, amit onnan fentről kapok. És ebben jó, rossz, minden benne van. Minden, ami az élet, amit adni kell.
Ebédünk, beszélgetésünk véget ér, desszertet nem rendelünk. Egy darabon elkísérem a napsütésesben. Beszélgetünk színészekről, előadásokról, kicsit ábrándozunk is. Néhány órával később a Szegedi Nemzeti Színház nézőteréről figyelhetem. Higginsnét játssza aznap este a My Fair Ladyben. Remek, hát persze hogy az. Közben felidézem magamban a beszélgetésünket, elmosolyodom, amikor hallom, hogyan ünneplik a szegediek ebben a kis szerepben is. Érzik, hogy sokat kapnak tőle. Talán tényleg fentről kapja és adja tovább? – töprengek, amíg az autómhoz sétálok.

Szerző: Rényi Ádám

Fotó: Németh Gabriella