Nagy port kavart nemrégiben az Országos Mentőszolgálat közösségi médiás posztja, amely az empatikusabb viselkedésre hívja fel a figyelmet. A bejegyzésben két eset is szerepel. Az egyikben a mentősök arról számolnak be, hogy egy forgalmas piacon kellett valakit újraéleszteniük, és a vásárlók közül többen is átléptek a földön fekvő emberen, míg a másik arról szól, hogy ugyancsak újraélesztés közben egy pláza étkezőrészénél arra lettek figyelmesek, hogy egyrészt az emberek zavartalanul folytatják az evést, másrészt nem adnak utat a kifelé tartó hordágynak. 

Húsz évvel ezelőtt New Yorkban jártam, és az utcán észrevettem valakit, akinek kigyulladt a haja (valószínűleg azért, mert rágyújtott egy cigarettára, és véletlenül belelógott a frufruja a lángba). Ő azonban nem vette észre, és többen is elmentek mellette, mire valaki végre odasúgta, hogy „ember, ég a hajad”. Akkor azt gondoltam, a New York-iak már mindent láttak, nekik néhány lángoló tincs nem éri el az ingerküszöbüket. 

Most pedig azt gondolom, a bejegyzésben szereplő piac és pláza közönsége is talán már mindent látott, egy újraélesztés nem zökkenti ki őket, ahogyan a mentősök heroikus küzdelme sem. És akárhogy is nézem, a piac és a pláza látogatói mi vagyunk, úgyhogy jogosan tesszük fel magunknak a kérdést: mi vajon mit tettünk volna? Tíz-húsz évvel ezelőtt az ilyen jeleneteket még nem győzte körbeállni a „közönség”, nem véletlen, hogy szinte minden régebbi filmben elhangzik az „álljanak arrébb, nincs itt semmi látnivaló” felszólítás, ha valami drámai jelenet zajlik egy nyilvános helyen. Lehetséges, hogy az elmúlt évtizedekben mind a szórakoztatóipar, mind a közösségi média úgy zúdította ránk számolatlanul a valós és kitalált vészhelyzeteket, hogy talán túlzottan is megedződtünk az élet-halál harcokra? Vagy ha segíteni nem tudunk, akkor ötletünk sincs, mit csináljunk: bámészkodjunk, vagy tegyünk úgy, mintha mi se történne, és folytassuk az evést? Szerintem ez nehéz kérdés, és nincsenek egyetemes válaszok. Egy azonban biztos, és a mentősök munkáját is segíthetjük, ha megfontoljuk G. B. Shaw szavait: „A legnagyobb bűn embertársainkkal szemben nem az, ha gyűlöljük őket, hanem ha közömbösek vagyunk irántuk. A közöny az embertelenség esszenciája.”