A művészbejáró felől közelítjük meg a Zeneakadémiát, hiszen még csak fél négy. Haás Vander ­Zsófia ügyelő talpig feketében, nagy mosollyal vár a kapuban, és egyből a színpadra vezet. A fekete „egyenruha” mindenkinek kötelező, aki a backstage-ben dolgozik, a nagy mosoly szabadon választható, de szerencsére sokan döntenek mellette, így laza hangulatban zajlanak az előkészítő munkálatok. 

– Megsétáltatom a zongorát – szól oda az egyik díszítő kolléga, és valóban, a Nagyterem színpadán éppen azt próbálják kitalálni, milyen felállásban foglal majd helyet a ma délután és este fellépő zenekar. – Ha előre kapunk színpadrajzot, az megkönnyíti a dolgunkat – fűzi hozzá Zsófia. 

Dupla előadás terítéken

Hirtelen ránk sötétedik a terem, ez a fénybeállás velejárója, a világosítók szintén dolgoznak. Sportszerű nehezítés, hogy tévéfelvétel is készül a mai előadásokról, tehát a kamerákkal, mikrofonokkal ugyancsak be kell állni kezdésre. 

– A délutáni főpróbát nyilvánossá tették, mert akkora volt az érdeklődés az esti koncertre – magyarázza Zsófia a programot. – Kokas Katalin és Kelemen Barnabás lép fel a családjukkal, illetve az Erkel Ferenc Kamarazenekarral. Schubert, Bach, Mozart, Vivaldi lesz műsoron. 

A délutáni előadást a művészek a próbaidejükből szakították ki, és az esti produkció egy részét adják elő. Ha egy ilyen felvetésnek nincs műszaki, szervezési, technikai akadálya, akkor a Zeneakadémia igyekszik rugalmasan kiszolgálni az igényeket. Tehát a mai menü: próba, koncert, koncert. 

A próba kezdetére a színpadot megfelelő állapotba kell hozni, az ügyelő feladata, hogy ezt biztosítsa, hiszen különböző zenekarok különböző „beülést” preferálnak. A fúvósok ülhetnek húsz vagy negyven centiméter magasan is, a trombitákat és a harsonákat elképzelhető, hogy különböző oldalon szeretnék elhelyezni, az ütősöknek pedig időnként a kórusülést jelölik ki. 

– Így próbálnak a próbateremben, majd rögzítik mindezt a színpadrajzon. Ennek ellenére elképzelhető, hogy belép egy külföldi karmester, aki még nem járt itt, megérzi ezt az egyedülálló atmoszférát, akusztikát, és átrendezi az ülésrendet. Mi pedig alkalmazkodunk, szívesen pakolunk annak érdekében, hogy a lehető legszebben szólaljon meg a muzsika. A tévéfelvétel szempontjából sem mindegy, ki hol ül, látszania kell az első fuvolistának, de a negyedik brácsásnak is – avat be a kulisszatitkokba.

„Ma is kiráz a hideg”

Egyre többen vagyunk a színpadon, szivárognak a zenészek is, a többség régi ismerősként köszönti Zsófiát, aki bevallja, rá tizenegy év után is ugyanúgy hat a Nagyterem. Most is kirázza a hideg, ha körbenéz itt. Ügyelőként nem kell zenei képzettséggel rendelkeznie, igaz, zeneiskolába járt, a klarinét tetszett neki, de a szolfézzsal meggyűlt a baja, ezért abbahagyta. Kottát olvasni tud, ami opera-előadásoknál hasznos, de a hangversenyeknél nincsenek szcenikai változások, amelyeket rendezői utasításra, bizonyos hangoknál kellene indítania. Kedvenc részlete a teremben az orgona. Pár éve felújították, úgyhogy most bevilágítva, teljes pompájában tündököl felettünk. 

Mióta Zsófia itt dolgozik, mind­össze háromszor foglalhatott helyet a nézőtéren, nincs sok szabad estéje. Elárulja, hogy bár a neves vendégeket a középerkély első sorába szokták ültetni, a szakértők szerint a Nagyterem földszintjének középső soraiban élvezhetjük a legjobb akusztikát. Miközben átvágunk a színpadon, megtudjuk, hogy a színházi és a zeneakadémiai ügyelő munkájában jelentős eltérések vannak: itt nincs öltöztető vagy kellékes (opera-előadásoknál persze más a helyzet), illetve a zenész és a színész között is felfedezhetők jellembeli különbségek – kacsint ránk Zsófia. Ő már csak tudja, hiszen édesapja a korán elhunyt színész, Haás Vander Péter, így színházi gyerekként nőtt fel. Ennek ellenére sosem vágyott a kulisszák közé, sosem gondolta, hogy egyszer ügyelő lesz.

Közben már hegedűszó hallatszik mögöttünk, megérkezett a Kokas–Kelemen család, indul a próba. Fellép Kokas Katalin testvére, Kokas Dóra és unokaöccsük, a nyolcéves Kokas Lénárd, mindketten csellisták, illetve Katalin és Barnabás gyerekei, Hanna, Gáspár és a hétéves Olga is. A legkisebb Kelemen, a négy év körüli Zsiga szintén itt van, de ő a nézőtérről figyeli majd a zenészeket, azaz a családtagjait. 

Ha a vaku a karmester szemébe villan

Az ügyelőpult kívülről olyan, mint egy recepció, belülről viszont gombok, monitorok tengere. A színpadmesterrel, Zsolttal is összedolgozik Zsófia, tőle „veszi át” a színpadot a próba végén. Némi kavarodás támad, hogy kell-e egy bizonyos csellódobogó, és ha igen, hova tegyék. 

Az ügyelő figyelmezteti a fellépőket kezdés előtt fél és negyedórával, bemondja a mikrofonjába, ha a hoszteszek beengedhetik a nézőket, és ha kezdődik az előadás, hogy a házban lévők tudják, mi ­történik. 

– A szólistáért gyakran el is megyek az öltözőbe, és jelzem, hogy pár perc múlva vagy azonnal jönnie kell. Már tudom, hogy például a barokk hangszereket sokkal több idő behangolni, ezért ebben az esetben hamarabb kell beküldenem a zenészeket a színpadra. 

A sok gyerek miatt kissé kaotikusak ma az előkészületek, a forgatókönyvben még az utolsó pillanatban is változik ez-az, de kezdésre minden(ki) a helyére kerül. Talán itt nincs is átlagos nap.

Az előadás előtt Zsófia rendszeresen ránéz az előcsarnokot mutató kamera monitorára, de az utcaképre is,