Láttam egy videót, amelyben egy kislány megkérdezi az apukájától, hogyan lehet valakiből férfi. Az apuka elmondása szerint úgy, hogy gondoskodik a gyerekeiről, elviszi őket iskolába, részt vesz a házimunkában, lenyírja a füvet. Idáig egész biztatónak tűnik a jelenet, ám a kislány közbeszól: „Akkor egyszer belőlem is férfi lesz, mint anyából.” Ekkor jelenik meg a felvételen az anyuka, aki nevetve tapsol, az apuka pedig nem érti, és azt kérdezi, miért nevet azon, hogy férfinak nevezte a lánya. A kislány végül megadja a kegyelemdöfést: „Hiszen ő csinál mindent, amit most felsoroltál.” Ártatlan családi videó, de valahogy mégis tükrözi azt az állapotot, ahol mostanában tartunk a női-férfi egyenjogúság terén. Elméletben már sokat haladtunk előre, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a legtöbb háztartásban a terhek jelentősebb részét még mindig a nők cipelik a vállukon.

Kísért a múlt?

Kate Mangino elismert genderkutató, a nemek közötti egyenlőség szakértője több nemzetközi szervezettel is együttműködik, melyeknek célja a társadalmi változások előremozdítása. Amikor elkezdett dolgozni sikerkönyvén (Equal Partners: Improving Gender Equality at Home, Egyenlő partnerek: A nemek közötti egyenlőség javítása otthon), először olyan férfiakat tanulmányozott, akik egyenrangú partnerként egyenlő arányban vették ki részüket a házimunkából. Abban reménykedett, feltárhat valamiféle közös igazságot. Valamit a múltjukban, ami megmagyarázza, ők miért így működnek, és miért máshogy a többiek.­ Azonban nem talált ilyet, amit alapve­tően jó hírnek könyvelt el. A negyven, általa vizsgált férfiból mindössze ketten nőttek fel olyan apával, aki egyenrangú partnerként vett részt a család körüli teendőkben, a többiek nem ebben szocializálódtak, mégis tudtak változtatni felnőttként. „Nem számít, ki honnan jött. Bárki mondhatja, hogy szeretne ebben a változtatásban részt venni” – fogalmaz a szerző, és azt is hozzáteszi, hogy ehhez kell némi munka és gyakorlás, de nem lehetetlen. Kutatásaiban sokat foglalkozott a háztartási feladatokkal, és arra jutott, hogy ezek hatvanöt százalékát még mindig a nők végzik el. A mindennapos teendők, például a főzés és a takarítás nagyobb eséllyel landolnak a nőknél, míg az időszakos teendők, például­ a pénzügyi elintéznivalók vagy a fűnyírás inkább a férfiak feladatai közé tartozik. „Ez azt jelenti, hogy a fizetetlen női feladatlista könyörtelen” – írja könyvében. A fűnyírást végül is el lehet odázni, de mi lesz, ha a mosással történik ugyanez? ­Végül, de nem utolsósorban a szerző által „kognitív terheknek” nevezett munka, azaz a születés­napi zsúrok és a kis barátokkal szervezett közös programok is általában a nőkre maradnak, ami megterhelő.

Segítség helyett részvétel

Tavaly nőnap alkalmából a Nők Lapja egyedülálló kampányt indított Nem segítek, hanem… címmel, amelyben ismert magyar férfiak, többek között Csányi Vilmos, Nagy Ervin és Grecsó Krisztián mondták el, hogyan veszik ki részüket a család és az otthon körüli feladatokból, és hogy ezt miért ne hívjuk többé segítségnek. Az előbb idézett sikerkönyv szerzője azt mondja, az ezzel kapcsolatos elvárásokat mindenképp érdemes a párkapcsolat elején tisztázni, ez azonban sok esetben nem történik meg, és a felek csak évek vagy akár évtizedek elteltével ébrednek rá, hogy változtatást szeretnének. Nyilván azért is, mert közben a világ is változik, és egyre hangosabbak azok a hangok, amelyek a láthatatlan munkáról és a közös teherviselés valódi jelentéséről szólnak. Mangino hangsúlyozza, hogy vádaskodás és a partner kritizálása helyett az lehet a megoldás, ha nemcsak széles körben, hanem a négy fal között is elkezdünk a kulturális normákról beszélgetni. „Mindketten ugyanabban a nemi kultúrában nőttünk fel, és ha változtatni szeretnénk, érdemes elgondolkodnunk azon, miért csináljuk a dolgokat úgy, ahogyan csináljuk” – ilyen és ehhez hasonló hozzáállással érdemi változást indíthatunk el a könyv írója szerint.

James Bond babahordozóval

Tény, hogy van változás, és általánosságban a férfiak ma több háztartási és gyerekgondozási munkát végeznek, mint a korábbi generá­ciók. De az ezzel kapcsolatos reakciók még mindig vegyesek. Nagy vihart kavart néhány évvel ezelőtt egy lesifotós képe, amelyen a James Bondot alakító Daniel Craig volt látható, amint babahordozóban vitte kislányát. Piers Morgan brit tévés műsorvezető egyenesen kasztráltnak nevezte a színészt, amit több holly­woodi apuka sem hagyott szó nélkül. Chris Evans azzal vágott vissza Morgannek, hogy „nagyon bizonytalan lehetsz a saját férfiasságodban, ha azzal foglalkozol, hogyan hordozza egy férfi a gyermekét”. Újabb bizonyíték, hogy elméletben már javul a helyzet, de egyrészt a ­Piers Morganek most is köztünk járnak, másrészt még így is rengeteg láthatatlan munka van, ami a nőkre hárul, és a háztartás többi tagja ezt természetesnek veszi. Mangino szerint ha mindkét partner valóban a munka felét végzi otthon, akkor mindketten kimerülten zuhannak ágyba esténként, és mindketten úgy érzik, a terhelés ötvenöt százaléka az övék (azaz úgy érzik, kicsit több feladatot végeztek, mint a másik). „Ez normális – írja könyvében. – Az előnye viszont az, hogy bár mindig fáradtak és sokszor feszültek vagyunk, a partnerrel szemben mégsem érzünk keserűséget. Egy csapat vagyunk, együtt csináljuk.”

Generációról generációra

A nemi szerepek folyamatosan változnak, de a nemek közötti egyenlőséghez nem elég csupán egy generációváltás. Hogy mit hoz a jövő, arról a generációkutató szakértőt, Bereczki Enikőt, A rejtélyes Z generáció című könyv szerzőjét kérdeztük.