Nehezen indult. Óh, nem az év! Az év az váltott észrevétlenül, s ment a maga útján. Huszonnégy, huszonöt… neki mindegy. Ment, ahogy a hónapok, a napok, az órák, a percek szépen, zökkenő nélkül fordulnak. Nem tehetnek mást, alattvalók. Az Időé, aki nem parancsol, nem diktál, nem késik, nem siet. Csak van. Mi, emberek azt hisszük, hogy kezünkben az Idő is, de hogy a Kincsem film egyik emlékezetes mondatát idézzem: „Ura vagyok a helyzetnek!” – mondja a főhős, épp hanyatt vágódva a korcsolyapálya jegén, hát nagyjából így fogjuk markunkba mi is az Időt. Hanyatt vágódva. Azaz sehogy. 

Ami nehezen indult, az a mi kis januári kalandunk. A szünet utolsó napjait összeszokott triumvirátusunk a szurdokok övezte kis présházban szándékozott eltölteni. Tizenhárom éves kenyerespajtásom, mint unoka, hasonló korú barátja, valamint jómagam nagy­anyai minőségben – mi alkottuk a csapatot. Mivel a két kamasz egy-egy étkezésre annyit eszik, mint három megtermett vagonrakodó munkás, több lábas étellel készültem. A fűtés, beleértve a favágást, a száraz gyújtós, venyigekötegek és megfelelő méretű fahasábok bekészítése, kiegészítve a vízhordással, a fiúk munkakörébe tartozott. 

Volna. Ha a szurdokok övezte vágyott kis présházunkba eljutottunk volna. De nem jutottunk el. A helyi felderítő adatokat sorolt. A házban egy, azaz egy fok Celsius a hőmérséklet. Odakint nappal négy, éjszaka nyolc fok. Mínuszban. Mindössze három napunk
van, s legalább két nap kell, hogy átmelegedjen a ház.
Az anyák – ha nem is rikoltva, de erőteljesen – tiltakoztak. Már-már kútba esett dédelgetett tervünk, hogy
a télből pár nap a miénk… 

Töprengve fekszem az ágyon. Ködös az éjszaka, és még ködösebb a hajnal. Ködös a kedvem, és az ablakom előtt álló meztelen faágak között bénultan bámulom a ködbe burkolózott Rókahegy helyét. Hegy, hegy, visszhangzott bennem, közeli hegy… És ekkor mintha föllebbent volna a ködfátyol a fejemben, és nekiestem a billentyűzetnek…