Közel négyszázötvenmillió gyermek él olyan területeken, ahol harcok dúlnak. Hogy felhívja rájuk a figyelmet, az UNICEF Magyarország olyan haditudósítókkal fogott össze, akik a legveszélyesebb helyeken jártak, kérdeztek, fotóztak, és megosztották gondolataikat arról, mit élnek át azok a gyerekek és családok, akiknek a mindennapjai háborús övezetekben telnek.
‒ Az én háborús napjaim tudósítóként már rég mögöttem vannak, de amikor az ember látja, hogy egy gyerek szenved, ott él az egykori háza romjai között, nincs mit ennie, innia, megsebesült, nincs esélye a jövőre, és gyakorlatilag már nincs is gyerekkora, az olyan mély nyomot hagy, hogy soha nem lehet elfelejteni. Ilyenkor mindenki arra gondol, hogy ez akár az ő gyerekével is megtörténhet ‒ magyarázta Mészáros Antónia, a szervezet ügyvezető igazgatója, aki korábban szintén haditudósítóként dolgozott a BBC kötelékében. ‒ A háború nem a katonák ügye, hanem a családok, gyerekek, az egész emberiség terhe. Ha a békében élők hagyják, hogy a világ akár legtávolabbi tájain teljes generációk vesszenek el, és úgy nőjenek fel a gyerekek, hogy a gyerekkoruk a fegyverek ropogásának árnyékában telik, nem fejlődhetnek megfelelően, nem tudnak tanulni és kikapcsolódni, az végül az egész bolygó problémája lesz, és minket is érint majd.
Állandó stresszben
Földes András újságíróként bő tíz éve járja a konfliktusövezeteket, nemrég például Libanonból tudósított.
‒ Afganisztánban szembesültem először azzal, hogy bár a gyerekek háborús viszonyok között is gyerekek maradnak, a játékuk a külső szemlélő számára szívszorító. Kiérződik, hogy a saját szemükkel látták azokat a borzalmakat, amiket eljátszanak ‒ fogalmazott. ‒ Ezt éreztem Ukrajnában is, amikor az ellenőrzőponttól néhány méterre a nyolc-tíz éves gyerekek kibelezett fegyverekkel katonásdit játszottak. Nevettek, mindenki integetett nekik, de én nem tudtam integetni, és nem tudtam nevetni. Az is megrázó, amikor hirtelen nőnek fel, és tizenkét évesen már a családfő szerepét töltik be. Ilyet Irakban láttam egy nagy, tízezres táborban, ahova az ISIS pusztítása elől menekültek az emberek. Sok család három-négy gyerekből és az anyukából állt, és a legnagyobb fiú intézte az ügyeket úgy, mintha ő lenne a hiányzó apuka.
Al Ghaoui Hesna, aki Szudántól Etiópián át Líbiáig rengeteg országból tudósított már, egyszer a Gázai övezetnél forgatott úgy, hogy az újságírókat nem engedték be a területre.
– Egyszer csak megjelent egy család a túloldalon, a férfi odajött, és megpróbáltuk a kerítésen keresztül meginterjúvolni. Kiderült, hogy pszichológus. Azt mondta, odabent a folyamatos bombázás miatt állandó stresszben élnek, és ha a gyerekek meghallják a repülőgépek hangját, bemenekülnek az asztalok alá, és a fejükre szorítják a párnát. Rengeteget sírnak, és a szülők nem tudják megnyugtatni őket – idézte fel. – A hírekben közlik, mennyien haltak meg, de arról sokkal kevesebbet hallunk, milyen drámai, láthatatlan következmények vannak még. A háborús területeken minden ötödik ember súlyosan sérül mentálisan, és a gyerekek aránya ebben óriási. Egy felmérés szerint a Gázai övezetben a gyerekek fele fontolóra vette már az öngyilkosság gondolatát, és ötből hárman már ki is próbálták az önsértést. Ezek rendkívül ijesztő adatok. És akkor nem is beszéltünk még az álmatlanságról, az ágyba vizelésről, a pánikrohamokról vagy az evészavarokról, amely problémák minden háborúban jelen vannak.
Hesna a lányai születése után befejezte a televíziós munkát, és mentálhigiénés irányba indult el. Egy norvég pszichológussal olyan applikációt is kifejlesztettek, amellyel például a háborús traumákat elszenvedő gyerekeknek segítenek feldolgozni a nehéz élményeiket.
Iskola a föld alatt
Vörös Szabolcs újságíró és fotóriporter 2013-ban utazott először a Gázai övezetbe, azóta többször visszatért a Közel-Keletre, 2022 februárja óta pedig száznál több napot töltött már Ukrajnában, ahol gyerekek milliói küzdenek azzal, hogy a járvány és a háború miatt évek óta csak online tanulhatnak.
– Képzeljük el, milyen hiányosságokhoz vezet az, ha a gyerek csak képernyőn látja azokat, akikkel élőben kellene játszania, akikkel szocializálódhatna – mondta. – Harkivban erre azt találták ki, hogy iskolákat költöztetnek a föld alá, már több metróállomáson zajlik oktatás, a vágányok fölé épített galériákon, a diákok ott találkozhatnak a pajtásaikkal.
Szabolcs első élménye a gyerekkatonaságról 2015-ből származik, akkor zajlott a debalcevei csata, amelynél számos ukrajnai terület orosz ellenőrzés alá került. Egy iskoláskorú fiú gépkarabéllyal a vállán felügyelte a jegyre kapható kenyér és hagyma kiosztását. A gyerekkatonaság még napjainkban is gyakori jelenség. A hivatalos források szerint 2023-ban majdnem kilencezer gyereket toboroztak, leginkább Kongóban, Mianmarban és Szíriában, ám a valós szám ennél jóval magasabb lehet.
– Az szintén bántalmazás, amikor a gyerekeknek lőniük kell – jelentette ki Mészáros Antónia. Zimbabwében riportoztak olyan táborokban, ahol a kiskamaszokat hónapokon keresztül kegyetlenül gyötörtek azért, hogy megtörjék őket, és alkalmasak legyenek milicistának. A film hatására a táborrendszert bezárták.
Al Ghaoui Hesna forgatott olyan gyerekkatonáról is, akit egy humanitárius szervezet mentett ki, majd Londonban telepedett le. A fiú máig szenvedi a következményeket, pedig terápiás folyamatban is részt vett. Később zenész lett, és így próbál adományokat gyűjteni, hogy a katonaként szolgáló gyerekeket támogassa.
„Nagyi, te most menj ki”
– Ez a mostani ukrajnai háború abban is eltér a többitől, hogy itt az agresszor a megszállt területekről gyerekeket deportál, hogy nevelőszülők fogadhassák örökbe őket. A narratíva az, hogy megmentik őket az ukrán szülők hanyagságától és a háború borzalmaitól.
