Megesik, hogy az utazások alkalmával valahová csak azért teszek kitérőt, hogy helyben ízlelhessem meg az adott finomságot, ami végül nem akkora durranás, esetleg a hely sem egy kis ékszerdoboz, de az ízek szinte mindig kárpótolnak az erőfeszítéseimért. Például Belgiumban ragaszkodtam hozzá, hogy Liège-ben vegyek liège-i szirupot. Bár a belvárosa hangulatos, de egy acélvárosról beszélünk, és az idő is kevés volt, így tényleg csak egy gyors séta fért bele a szirupvásárláson kívül. Az almából és körtéből lassan főzött, kulimászszerű szószhoz nagy reményeket fűztem, de sajnos nem ízlett, viszont ha már ott voltunk a családdal, megkóstoltuk az élesztős, sűrű tésztájú, karamellizálódott, cukortól ropogós liège-i gofrit, ami meg annyira finom, hogy azóta itthon csak ezt a változatot sütöm.
A VILÁGHÍRES OLASZ KONYHA
A gasztronómia terén talán sehol nem annyira markánsak a régiós különbségek, mint Olaszországban, de van pár fogás, amit az egész országban, sőt az egész világon esznek, egyik közülük a bolognai. Hírével ellentétben Bolognában nem spagettivel kínálják, hanem tojásból és lisztből gyúrt friss tagliatellével, vagyis szélesmetélttel, az asztalnál bőven megszórva parmezánnal. A ragut eredetileg a nagyobb húsokról levágott nyesedékekből főzték, sárgarépával, zellerszárral, vörösborral, alaplével, kevés paradicsommal és némi tejjel hosszan, türelmesen. Jól jár az, aki a szülőhelyén szeretné megkóstolni ezt az ikonikus fogást, mert bár sok olasz város lett a túlturizmus áldozata az elmúlt években, Bologna még tartja magát! Ideális úti cél, mert a középkori utcácskák, a történelmi belváros, a robusztus tornyok, a Basilica di Petronio és a világ első egyeteme (1088-ban alapították) elég látnivalót kínál, még sincs tömeg, ráérős tempót diktálnak a helyiek, és végigkóstolhatjuk Emilia-Romagna tartomány minden finomságát. A várost gyakran úgy emlegetik, hogy „Bologna, la grassa” vagyis „a zsíros”, de itt senki nem szégyelli az állandó jelzőt, sőt büszkék laktató konyhájukra, mi, turisták pedig élvezhetjük, hogy az olasz tészta, a parmezán, a balzsamecet és a pármai sonka hazájában járunk.
A „milánói” néven ismert fogás is egészen mást jelent Milánóban, mint hazánkban. Szó sincs sertésbordáról és köretként feltálalt sajtos-paradicsomos makaróniról. A hagyományos milánói borda (cotoletta alla milanese) olyan vastagabb szelet borjúból készül, amin rajta van a csont, így panírozzák, majd kisütik vajban, és friss salátával, esetleg sült krumplival tálalják. Milánóba lehet menni huszonnégy órára, vagy egy egész hétre is. Az egyik kihagyhatatlan látnivaló a dóm, a másik a Galleria Vittorio Emanuele II, a harmadik Leonardo da Vinci freskója, Az utolsó vacsora (fontos időben megvenni a belépőjegyet, és rászánni az időt; nagyon jó az idegenvezetés), a negyedik pedig a Brera képtár. Ez utóbbit már csak a csodás épület miatt is érdemes felkeresni, de a képanyag is impozáns: van itt Caravaggio, El Greco, Raffaello, Rembrandt, Rubens, Tintoretto, Tiziano, Van Dyck, és itt láthatjuk Andrea Mantegna A halott Krisztus siratása című képét is.
BRIT FALATOK ÉDESEN ÉS SÓSAN
Ami Gombóc Artúrnak a csoki, nekem az Nagy-Britannia, mindenestül – esőstül, ködöstül, szétfőtt zöldségestül. A gasztronómiájuknak nagyon rossz a híre, pedig egy kis odafigyeléssel kifejezetten finomakat lehet enni. A helyiségnevet viselő ételek közül kiemelkedik a húsok köreteként kínált Yorkshire pudding, de ezt még csak Yorkshire-ön kívül kóstoltam, illetve a Chelsea bun, a fahéjas, vajas, aszalt gyümölcsökkel gazdagon megszórt kelt tésztából készült tekercs, amit a főváros Chelsea kerületében sütöttek először. Ezeken kívül vannak vidékekről elnevezett sajtok, kolbászok, sütemények, én most két olyan különlegességről mesélek, amelyeknek a története is izgalmas.
A kenyérféleségbe halmozott húsok, zöldségek hagyománya több kultúrában évszázadokra tekint vissza, de annak okát, hogy ezt miért nevezzük szendvicsnek, Anglia délkeleti csücskében kell keresnünk. Itt található az az ötezer fős település, ahol Sandwich negyedik grófja, John Montagu élt 1718-tól 1792-ig. A legenda szerint annyira szeretett kártyázni, hogy nem akart a vacsora miatt felállni a játékasztaltól, ezért azt kérte a személyzettől, hogy tegyenek két kenyér közé egy szelet sültet, így éjszakába nyúlóan játszhatott. A gróf korábban járt az Oszmán Birodalomban, ahol látta a lepényekbe töltött húst, és innen vette az ötletet a saját szendvicséhez. Az álmos kisváros tele van kedves, favázas házakkal, régiségboltokkal és tökéletesen megőrzött középkori épületekkel. Több pub közül lehet válogatni, akad köztük ötszáz éves is, de szendvicset csak a kávézókban adnak.
A másik emlékezetes angliai találatom az Etonban, a The Eton Mess hotel bárjában elfogyasztott Eton mess volt. Ez a gyorsan összedobható desszert felvert tejszínhab, összetört habcsók és bogyós gyümölcsök – főleg eper, de lehet áfonya, málna is – keverékéből áll. Több verzió él az eredetével kapcsolatban, sokan úgy vélik, hogy azért ez a neve, mert az elitiskola diákjai a kollégiumi szobájukban gyakran készítették, hiszen nem kell hozzá sütő. 1893-ban említették először nyomtatásban, miután ezt szolgálták fel a Harrow School diákjai elleni éves krikettmeccsen. Jó időben az Eton College környékén sétálni olyan, mintha a Harry Potter történetébe csöppentünk volna; talárjuk alatt elegáns egyenruhát viselő fiatalok vonulnak nagyobb csapatokban, de el lehet csípni krikettmeccset is, talpig fehérbe öltözött játékosokkal. Eton Windsor része, csak a Temze választja el tőle, mégis más világ. Míg az egyik oldal egy diákváros, a hídon átkelve már a királyi család hétvégi rezidenciájának közvetlen közelében járunk; a kastély parkja állandóan, a termek időszakosan állnak nyitva a turisták előtt. Windsor mindenképp megér egy látogatást, a helyiségeket Rembrandt, Rubens, Van Dyck és Holbein festményei díszítik, a folyosókon egymást érik a különleges faliképek, az asztalok és vitrinek roskadoznak az értékes porcelánoktól, szobroktól.
