Súlyos repülőgép-szerencsétlenség történt 2005. augusztus 2-án Torontóban. Az Air France 358-as számú járata az esős leszállópályán túlcsúszott, egy folyómederben állt meg, kétszáz méterre a tizennyolc sávos 401-es autópályától. A hatalmas gép kigyulladt, gyakorlatilag megsemmisült, a kétszázkilencvenhét utas, közöttük nyolc gyerek és három csecsemő azonban túlélte a balesetet, néhányan szenvedtek csak sérüléseket. „Csoda történt” – mondta a kanadai közlekedési miniszter a helyszínen.

Nem csoda történt. A tízfős kabinszemélyzet úgy cselekedett, ahogyan vészhelyzetre kiképezték őket. Megmentették az utasokat. Összesen kétszázkilencvenhetet. A földet éréstől az ütközésig tizenhét másodperc telt el. A pilótáknak arra sem maradt idejük, hogy leadják a vészjelzést. 

Ez jutott eszembe, amikor meghallottam, hogy Gerőfi Sándorné, a magyar légiutas-­kísérő szakma megalkotója, aki mindnyájunk számára, akik a repülőtéren dolgoztunk, csak Ibolya volt, néhány hete, kilencvenegy éves korában meghalt. A Ferihegyen dolgozók a hatvanas-hetvenes években szoros közösséget – sőt, inkább azt mondanám, családot – alkottak, így természetesnek számított, hogy a légikisasszonyokat, és persze őt is mindnyájan  személyesen ismertük. Tudtuk, hogy az ő nevéhez fűződik a légiutas-kísérők képzési anyagának kialakítása, megjelenésük megálmodása, munkájuk igényes, sokszor keménykezű irányítása és ellenőrzése. Az első repülést hat hónapos tanfolyam előzte meg, amelynek nemcsak az utaskiszolgálás, hanem a biztonsági, műszaki, sőt navigációs ismeretek elsajátítása is fontos része volt. A képzés lényege a biztonságérzet fenntartása és a vészhelyzetekre való felkészülés volt. 

Mindannyian tudtuk róla azt is, hogy óriási lexikális tudással rendelkezett, és a statisztikai adatokat okosabban kezelte, mint sok közgazdász. Ibolya találta ki a stuvi kifejezést, ami helyettesítette a steward-­stewardess és a kissé körülményes légiutas-kísérő elnevezést. Talán sokan még ma sem tudják, hogy a stuvik munkája nem abban a pillanatban kezdődik, amikor az utas a fedélzetre lép, hanem alapos előkészítés, a kabin felszerelésének ellenőrzése, a konyhai készletek precíz átvétele előzi meg. Az ő felelősségük, hogy minden rendben működjön, hiszen ők azok, akik az utasok panaszaival találkoznak. „Kisasszony, nem nyílik ki a tálca”, „Kisasszony, nem tudom megdönteni az ülésemet” – ilyen Ibolya idején nemigen fordulhatott elő. Akkoriban még sokaknak újdonság volt a légi utazás, és megtörtént, hogy egy Londonba, a fiához utazó idős férfit csak nagy erőfeszítéssel lehetett lebeszélni, hogy az ételhordóját magával vigye a gépre, mert nem tudta, hogy létezik fedélzeti ellátás. „Idegen kosztot nem szívesen eszem” – berzenkedett még beszállás előtt is.