„Eleinte prózai színészként gondoltam magamra, aki jól énekel” – Náray Erika élete 5 mérföldkövéről mesél

Élmények, emberek, gondolatok. Hatások, amelyek azzá tettek minket, akik vagyunk. A népszerű színész-énekes pályáját kiváló iskolák és nagyszerű tanárok egyengették.

Egy jó szándékú énektanár

Igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert sok kiváló tanárom volt, de most Pogány Ferencné Pannika nénit, az általános iskolai énektanárnőmet szeretném kiemelni. Ő volt az, aki felvett egy nagyon jó hírű általános iskola énektagozatára, bár komoly ellenállásba ütközött. Egyszerű, falusi családból származom, semmilyen hátszelem nem volt egy ilyen menő iskolába bejutni Egerben. Már egészen kicsi koromtól kezdve jártam énekelni az angolkisasszonyokhoz, az óvó nénim is azt mondta, hogy menjek zenetagozatra, mert extrán muzikális vagyok. Pannika néni hamar kiemelt, elvitt zeneiskolába, beíratott csellóra, és hétévesen együtt énekelhettem az egri tanárképző főiskola énekkarával. Ő indított el az úton, neki köszönhetem, hogy a zenetagozat után elvégeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolát is. 

A szivárványon túl

Az első film, amit Egercsehiben, a moziban láttam, az Óz, a nagy varázsló volt. Elképesztő hatást gyakorolt rám. Ebben énekelte Judy Garland az Over the Rainbow című dalt, ami Oscar-díjat is nyert, és ami engem akkor kisgyerekként nagyon szíven ütött, hogy aztán évekig eszembe se jusson. A dalból időközben dzsessz-sztenderd lett, sokan éneklik, és amikor úgy döntöttem, én is felveszem a repertoáromba, akkor jutott eszembe, hogy régen mennyire szerettem. Azóta is ez az egyik kedvencem, nemrég egy tragikus körülmények között meghalt gimnáziumi iskolatársam búcsúztatóján énekeltem. 

Város az Alföldön

Korán, már az általános iskolában elkezdtem verset is mondani. Párhuzamosan nyertem az ének-, illetve a szavalóversenyeket. Az iskola igazgatója mondta is, hogy nekem a szentesi Horváth Mihály gimnázium irodalom–dráma tagozatára kellene mennem. Egercsehi és Szentes között az út hét-kilenc óra volt, a tömegközlekedéstől függően. Amikor a lányom (Bergendy Kamilla – a szerk.) lett tizennégy éves, meg is kérdeztem az édesanyámat, miként engedhetett el engem ilyen messzire egyedül. Azt mondta, amikor jelentkeztem, azt hitte, úgysem vesznek fel, mert sok százan pályáztunk harminc-egynéhány helyre. Felvettek, és mint később megtudtam, én kaptam a legtöbb pontot a felvételin. Szentesen töltöttem életem talán legfontosabb négy évét. Komoly diák­színjátszó csoportunk volt, kiváló előadásainkkal sorra nyertük az országos versenyeket. 

A bárónő színre lép

Mindig prózai színészként gondoltam magamra, aki egyébként bizonyos dolgokat jól énekel, és vannak zenés darabok, amelyek jól állnak neki. Aztán 2003-ban casting útján bekerültem az Operettszínházba, és főszerepet kaptam a Mozart! című előadásban. A bárónőt játszottam, és az egyik dalom hatalmas siker lett. Akkor megéreztem, mennyire más prózai, illetve zenés színészként megélni a sikert. A zene felébreszti az érzelmeket, és azok utat törnek maguknak a nézőtéren is.  

New York, New York

1999 és 2000 fordulóján három és fél hónapot töltöttem New Yorkban. Majdnem mindennap el tudtam menni egy világsztár koncertjére vagy előadására. Életemben akkor láttam először – szerencsére nem utoljára – koncerten Natalie Cole-t. Az egyik kedvenc cédém az Unfor­gettable, amin édesapjával, Nat King Cole-lal együtt éneklik a világhírű slágert. Az apja akkor már nem élt, de úgy összemontírozták őket, hogy olyan lett, mintha duettet­ énekelnének, ilyet addig nem csinált senki. A másik pedig a Fosse című színházi előadás volt, ami a híres rendező és koreográfus Bob Fosse életéről szólt. A darabban az ő koreográfiáit elevenítették föl, és úgy énekeltek és táncoltak, hogy szó ­szerint sírtam a gyönyörűségtől.

Fotó: Emmer László, Játékszín / Juhász G. Tamás, családi archívum

 

Galéria | 2 kép