Egy órám van. 

Nem hátra, előre. Egy órával előrébb kellett állítani az órát, az ujjaim alig képesek érzékelni az icipici gombot, ifjúkoromból ismerős recék.

Talán negyedszázada volt utoljára ilyen óra a csuklómon, amit tekerni kell, a mutató- és a nagyujjad közé csippenteni a gombot – és a mutatók elmozdulnak. 

Igazi karóra. Körülbelül húsz éve vágyom rá, mióta krónikus időhiányban szenvedek, és mióta rászoktam, valószínűleg a fél (egész?) világgal együtt, hogy a mobilomon nézzem az időt.

Akárhányszor megpillantottam a kirakatban egy csinos darabot, mindig nagyot dobbant a szívem, ó, karóra, mennyire vágyom rá! 

Érettségiztem, amikor az elsőt kaptam: életemben először léptem át a Nyugat és a Kelet határát, Miskolcról Bécs, a Mariahilfer Strasse, első találkozás a kapitalizmussal, a fogyasztói társadalommal. Szédítő élmény volt. Anyámtól kaptam osztrák schillinget, vegyél, amit csak szeretnél, mondta.

Bármit.

Három dologra költöttem: lila tehenes csokit vettem addig sosem látott, óriási méretben, minden barátomnak.

Életemben először láttam nektarint, őszibarack, a szúrós kis pihék nélkül, csak álmélkodtam, hát ez? ­Mitől kopasz? Azóta is a kedvenc gyümölcsöm.

A harmadik egy karóra volt. Tizennyolc voltam, soha életemben ilyen menő tárgyam nem volt még. ­Akkoriban hazánkban karórát csak karót nyeltet lehetett kapni, komolyat, ezüstöt vagy aranyozottat, felnőtteknek valót.

Bécsben azonban színesek és vidámak vártak. Az én választottam lila volt, fehér számlappal, lila mutatókkal és lila szíjjal. Abban aludtam, abban fürödtem, vízhatlan volt, sosem vettem le.

És felhúzni sem kellett, ment magától.

Persze hamar tönkrement, nem volt tartós, márkás darab, csak épp az első.

Aztán anyámtól kaptam aranyozott, karkötőnek hatót, azt is úgy szerettem, és aztán már jött a mobil, és nem volt többé órám. 

De időm is alig, folyton csak rohantam és kapkodtam, aztán jöttek a gyerekek, és kisgyerekkel soha nem tudja az ember, épp mikor mi fog a kezére ömleni, vagy miben kell nyúlkálni, örültem, ha odáig eljutottam, hogy vállalható ruha van rajtam alul is, felül is. 

Karóra?! Hogyan is tudnék vigyázni rá?

Nemrég azonban nagyon szerettem volna megállítani az időt. Rémisztően sebesen megy, hipp-hopp felnőnek a gyerekeim. A Nagyobbik mindjárt nagykorú, hová tűnik az idő? Kell egy karóra, hogy szemmel tarthassam, megfékezhessem a múlását. 

Épp hazafelé jöttünk a lányaimmal, a repülő indulásáig kellett elütni az időt. Mihez fog az ember egy reptéren? A duty freeben nézelődik, szagolgatja a parfümmintákat. Egyszer csak megláttam: kis dobozban ült egy polc tetején. A számlapja éjkék volt, finom ezüstszínű a karkötője, igazi mutatói vannak, és gombbal kell beállítani! Egyedül árválkodott egy pulton, féláron, akcióban! Milyen egy hatalmas reptéren kuksolni, féláron, és remélni, hogy a színpompás emberkavalkádból valaki a csuklójára csatol végül? Vajon­ hová visz, melyik részére a földnek, melegbe vagy hidegbe, északnak vagy délnek, maradok a közép-európai időzónában, vagy máshol lelek otthonra? – gondolta az óra. Szerintem.

Ahogyan egy igazi, fémből készült óra hátlapja hűvösen simul az ember csuklójára. Ahogyan hallod a ketyegését, ha a füledhez tartod. Ahogyan elképzeled, hogy mostantól hatalmadban áll ellenőrzés alatt tartani a száguldó időt.

Ráadásul megláttam az óra számlapjára írt márka­nevet: Seksy. 

Érted, szexi. 

Egy konzervatív karóra, amely seksy. Azonnal megvettem. Nappal nem tudtam hordani, mert ahol épp éltünk, mosogatógép híján meglepően sokat mosogattam. De éjszakára mindig felcsatoltam. Nem mintha egyszer is megnéztem volna éjjel, még a számlapja sem világít. Csak a tudat, hogy van időm. Felébredtem, és a csuklómon éreztem a karórám súlyát. Mert a múló időnek súlya van, muszáj tudatában lenni. 

Ahogyan annak is, hogy ötven fölött vagyok, de seksy.­ Vagy legalábbis az órám.