Nézem a műkorcsolyázókat, amint gyönyörű kosztümben, elképesztő eleganciával suhannak a jégen, mutatnak be szédítő lépéskombinációkat, és pattannak fel a levegőbe, hogy aztán három-négy fordulat után leérkezzenek a két milliméteres, villogó pengére, pontosan a zene ritmusára. Félelmetes, földöntúli és felemelő. A tökéletesség, lássuk be, lenyűgözi az embert. És elfeledteti velünk, mennyi munka áll az elképesztő teljesítmény mögött.
A korcsolyázók például kiskoruktól fogva naponta sok órát edzenek, ha kell, nem isznak, nem esznek, és igen, esnek is, méghozzá sokat. Máshogy ugyanis lehetetlen a fejlődés. Néhány éve a Nemzetközi Korcsolyázószövetség kampányt indított Up Again (és újra felkelünk) címmel, amelyben a versenyzők arról mesélnek, hogyan álltak talpra egy-egy szó szerinti vagy átvitt értelemben vett bukás után. Látni, hogy mások, sőt, még a legjobbak is hibáznak, mindannyiunk számára felszabadító.
Egy barátnőm régóta tervezgeti, hogy egyszer megrendezi a saját kudarckiállítását. A tárlat a kisebb és nagyobb tévedéseiről, rossz döntéseiről és rázós időszakairól szólna, és azt szeretné elérni vele, hogy mások ne érezzék olyan egyedül magukat, és merjék őszintébben megmutatni, mi az, amit ma már másképp csinálnának. Zágrábban pedig látogatható a szakítások múzeuma, melyet két helyi művész alapított, és számos olyan ereklyét vonultat fel, ami a tönkrement kapcsolatok mementója, bánatos levelektől a dühnek áldozatul esett telefonig.
Talán lassan eljön az idő, amikor másként tekintünk a kudarcainkra és a hibáinkra, és a szégyen helyett az építkezésre koncentrálunk. Fókuszban anyagunkban (16. oldal) ehhez szeretnénk néhány inspiráló gondolattal szolgálni.