Sokan tartunk a hibázástól. Megszólnak érte, megszégyenülünk, odalesz a maradék önbizalmunk… Holott a hibázás egyben lehetőség is. Arra például, hogy tetten érjük, éppen mi történik velünk. Hogy rájöjjünk, jó úton járunk-e. És ha mindezzel szembenézünk, máris kezünkben a kulcs, hogy javíthassunk.

Mindannyian hibázunk, nap mint nap. Kezdve onnan, hogy rossz helyen szállunk le a buszról, vagy lefelejtettünk valamit a bevásárlólistáról, egészen a rossz karrierdöntésekig vagy magánéleti választásokig. De míg előbbieknél az ember elmormog valamit a bajsza alatt, és kutyagol egy megállónyit, vagy visszamegy az üzletbe, és újra kivárja a sort egy üveg csemegeuborkával, addig életünk nagyobb hibáira – főleg, ha tanúk is vannak rájuk – egészen rosszul reagálhatunk.

Megtalálni a kulcsot

Újszászi Ivett tréner, „a hibázás nagykövete”, matematika szakra járt az egyetemen, de mivel egyedül tartotta fenn magát, dolgoznia is kellett.

– Üzletvezető lettem egy kis büfében, és nagyon büszke voltam rá, hogy megbíztak bennem – mondja. – Az, hogy elismernek és sikeres vagyok, a tanulás rovására ment. Az egyetemet a felénél otthagytam. Nem mentem el a rektori engedéllyel kijelölt vizsgámra, és ezt igazi kudarcnak éltem meg. Azt gondoltam, most vége mindennek, semmi nem lesz belőlem. Aztán persze a következő évben újrakezdtem, főiskolai szinten. Azt már kiráztam a kisujjamból.

Ivett később matematikatanár és gyógypedagógus lett. Gyakran bízták rá a legnehezebb osztályokat, mert szívvel-lélekkel csinálta, és igyekezett megtalálni a kulcsot mindenkihez. Ma már trénerként dolgozik, és a határhúzás, a konfliktuskezelés és a kommunikáció fejlesztésén keresztül inspirál másokat is arra, hogy a hibákból tanulni is lehet. Leginkább úgy, ha először is szembenézünk velük.

– Nézd meg, mit csinálnak a gyerekek! Ha összetörik egy tányér, az első mondatuk: Nem én voltam. Még akkor is, amikor a törött tányér mellett állnak. A tagadás után jön, hogy az egészet másra kenjük: Azért kaptunk egyest, mert a tanár nem szeret. Azért késtünk, mert a sofőr nem ért ide időben. Felnőttkorban is sokszor halljuk: a főnököm a hibás, a kollégám a hibás, nem mondta, nem csinálta… Tudatosság kell hozzá, hogy beismerjük: a hibáinkért mi vagyunk a felelősek. A fejlődés­fókuszú gondolkodás központi eleme, hogyan állunk a kudarcokhoz és a bukásokhoz. Sokszor véglegesnek tekintjük, belesüppedünk, leblokkolunk. Viszont tekinthetjük lépcsőfoknak is, vagy egyfajta jelzőrendszernek. A hiba és az utána következő kudarc megmutatja, hol tartunk éppen, és mi az, amiben még nem vagyunk elég jók. Ezen pedig mindig javíthatunk.

„Még nem sikerült”

Akár tréningen, workshopon, akár egy közösségben beszélünk a hibázásról, a legnagyobb ereje annak van, hogy mindenki rádöbben, más is hibázik – tehát nem vagyunk egyedül. Ezért a tréningeken először a hibázás érzelmi oldalát vizsgálják: a leggyakrabban a szégyen jelenik meg.

– Nincs kultúrája annak, hogy elmondjuk, hibáztunk, és hogy a másik érett módon reagáljon rá – fejti ki Újszászi Ivett. – Így nehéz kimondani, hogy vállaljuk a felelősséget. És az is fontos, hogy tudjuk kezelni, ha alaptalanul hibáztatnak: nem muszáj elvinnünk a teljes balhét, csak a ránk eső részt.

A tréner szerint az iskolákban is az a gond, hogy a tanár általában arra kíváncsi, a gyerek mit nem tud, nem pedig arra, mi az, amiben jó vagy kiemelkedő. És sok munkahelyen is ugyanez folytatódik tovább. Hibakeresés zajlik, a felettes azt nézi, mi az, amit nem jól csinálsz, és azért aránytalan büntetés, megszégyenítést jár. Begyűrűzik a félelem, a stressz a munkába, és ebből születik meg a hibáztatás. Elkezdünk félni a következményektől, attól, hogy elveszítjük a munkánkat, és máris egy ördögi kör kellős közepén találjuk magunkat. Sokszor így volt ez a régi rendszerben is, és valahogy beleragadtunk ebbe a kultúrába, ­holott lehetne máshogy is.

Ivett egyik kedvenc példája egy amerikai sportszerreklám, amelyben Michael Jordan a főszereplő. Ebben a legendás kosaras arról beszél, hány meccset nem nyert meg, hány dobást hagyott ki – és hogy lényegében ettől az, aki. A sikeres emberek is rengeteg hibán és kudarcon át jutnak el a csúcsig. Csak menet közben ők nem azt mondják, hogy nem sikerült, hanem kiegészítik egy szóval: még. Még nem sikerült. Még egy kicsit gyakorolni kell ahhoz, hogy jobban menjen!

Valami Amerika

Schillinger Attila jogász volt, majd sokáig kommunikációs tanácsadó, jelenleg pedig Amerikában, Oregon államban él, és a helyi egyetem professzora, kommunikációt tanít.

– Egy alkalommal, amikor magánéletileg és üzletileg is elakadtam, egy külföldi coachhoz fordultam – meséli. – Ő nézegette a színes és sikerekkel teli önéletrajzomat, aztán feltett egy kérdést: „Hol vannak itt a hibák és a kudarcok?” Merthogy az a tapasztalata, hogy ha az ember elbukik a pályája során, abból jóval többet tanul. Elemzi, átgondolja, újraéli, és levonja a tanulságokat. Nagyon elgondolkodtatott, mert az otthoni kultúránkban a hibázás nehezen értelmezhető. Nem enged teret neki, nem nagyon tolerálja. Amerikában viszont arra tanítanak: Próbáld, feszítsd meg magad, menj el a falig. Amíg el nem buksz. És nem az a lényeg, hogy elbuktál, hanem hogy lábra ­tudsz-e­­­ újra állni. A gyerekeket is így nevelik az iskolában. De azért itt sem szabad egy kalap alá venni az egész társadalmat: ez a mentalitás legerősebben a Szilícium-völgyben érződik, ahol egyre-másra hoznak létre olyan vállalkozásokat, amelyeknek nagyon nagy része csődbe megy – aztán újak jönnek létre.

A professzor nevetve emlékezik vissza a pályája elejére, amikor ­jogászként, még Budapesten, felvették az egyik legmenőbb nemzetközi ügyvédi irodához. Az első munkanapján rájött, hogy ez nem lesz neki jó, így másnap hajnalban beosont, és egy sporttáskában elhozta a ­holmijait.

Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak 500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.
Próbáld ki most kedvezményesen!
Az előfizetés ára az első hónapban csak 500 Ft, ezt követően 1490 Ft havonta. Ha van már előfizetésed, lépj be .