(Igazán szép fiatalember, álmodó szemekkel, villanó derűvel, csigás hajjal, vékony, de atletikus alkattal, izzó jelenléttel. Női tekintet nemigen fordul el róla. Ha lazán végigmegy az utcán, járókelők elbotlanak, autók karamboloznak, villámok csapdosnak, aszteroidák ütköznek, a kozmosz egyensúlya megbolydul.)
Kezdetek: oviszínpad?
Egy Poirot vagy Sherlock Holmes veszett el bennem. Bevéreztem ketchuppal a bizonyítékokat, és egy dobozban elástam. Mai napig tudom, hová! Beöltöztem bűnözőnek: nagymama kalapja, bőrkesztyű, napszemüveg, pisztoly, megvan a fotó is róla.
Első főszerep?
Élveztem a bújócskázást, a mai napig építek bunkert, csak most már magamon belül.
Magyar vagy matek?
Matekos voltam, de aztán túl elvont lett a dolog, s gyorsan átváltottam humánba. Szüleim válása kamaszkori kavarodást okozott bennem. Bohém, szabad fiatal felnőttkorom lett. Gondoltam, tanár leszek, esetleg pszichológus, jogász.
Mígnem egy szép napon…?
…láttam egy színházi előadást, és megéreztem a katarzis levegőjét. Az Ünnep című svéd darabban az egyik fiú kiborítja a családi bilit édesapja szülinapján. Azonnal tudtam, kell ez az energia, ezt akarom csinálni.
Se színiiskola, se semmi?
Hipp-hopp, próbáltam bepótolni. Nulla szakmai ismeret, összvissz háromszor jártam színházban. Magamból dolgoztam, de szerencsére bejött. Tizenöt verset kellett vinni, a listához hozzácsaptam: Miatyánk, Üdvözlégy, Himnusz, Bóbita. Plusz egy fiktív művet: Illyés Gyula: Koszorú. Gondoltam, ez dögunalmas, biztos nem kérik. Naná, hogy kérték. Ijedtemben elszavaltam a 30Y Tüzet raktam című számát, apróbb változtatásokkal.
Logikus, hogy felvettek… Onnantól Hawaii?
Inkább Guantánamo. Tanítás hétfőtől vasárnapig, reggeltől éjfélig. Heti négy mesterségóra, meg tánc, elmélet, művészettörténet, színházi alapismeretek. Fejben minden éjszaka erre készülsz. A saját életedet kell jelenetekké gyúrni, lefúrni mélyre. Az első két év végig rosta, indoklás nélkül elküldhetnek. Öt évig a szüntelen csesztetéstől szétesetten jártunk, patakokban folytak a könnyeink. Volt, aki teljesen összeomlott.
Horror háza?
Még durvább fiatalon nagy, drámai szerepekkel, történésekkel birkózni. A színmű erőszakkal tágítja ki a lelked spektrumát. Rómeó tizennégy évesen veszíti el Júliát! Ezt hitelesen megélni… S közben nem vársz sikert, dicséretet, csak azt, hogy elmúljon, és bízol, hogy értelme is lesz. Rettentően tiszteltük a tanárainkat, nyilván hatalmas tudás birtokosai. Megfelelni, bármi áron! Állsz Júlia sírjánál, és magadtól összeomlasz, hiszen beléd nevelték, milyen semminek lenni a világegyetemben.
Honnan az energia?
Ránézek a környezetemre, önmagamra, és nagy-nagy hiányérzet fog el. Ami köztünk, bennünk megszakadt, azt csak katarzissal lehet pótolni. A világ diktálja, mivel foglalkozzak. Ma egy alkotónak nehéz nem a háborúra, nem Gázára, nem az embertelenségre gondolni. Hol van ennek az isteni arca? Nemrég Radnótinál találtam meg. 1939-ben stílust vált, a háború puszta létezéséből sikerül eszméletlen tartást kialakítania. Na, erről szívesen beszélnék. Mi is az a forma, ami megmutatja emberi mivoltunk lényegét? Fejest ugrom az anyagba, és kutatok, amíg rá nem bukkanok egy kihagyhatatlan színházi szituációra, egy képre, ami köré építkezhetek.
Színpadon meghalni, mint Molière?
Akiket alakítok, többnyire belehalnak. Képes vagyok mélyre merülni, kifordulni magamból, ha kell. A rendezők ezt ki is használják. Tudják, körülbelül hol tartok az életemben, ahhoz választanak szerepet. Vagy épp radikálisan mást ajánlanak. Amikor elvesztettem a mesteremet, hamarosan csörrent a telefon, legyek Hamlet. Rögtön megvolt a szellem is, akihez beszélek.
