– Tati, én úgy szeretnék nyugdíjas lenni – mondta nekem a minap egy nagy sóhajtás kíséretében Berni lányom.

– És miért, drágám?

– Mert akkor vennék egy nagy tévét, és egész nap csak azt nézném.

Ilyenkor azért felmerül bennem, vajon helyesen cselekedtünk-e, amikor két és fél évtizeddel ezelőtt a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy a családban nem lesz tévé. Egyrészről személyes tapasztalataim­ voltak arról, milyen naphosszat üveges tekintettel bámulni a képernyőt, és arra várni, hogy a műsorszerkesztők hátha végre beraknak valami igazán szórakoztatót. Ám mivel ez általában nem következett be, a fél- vagy egész napos tévézések rendre fásult kedvetlenségbe és kimerültségbe torkolltak. A tévéhez való viszonyom egyáltalán nem volt tudatos, ám amikor – némi külső ráhatásra – végiggondoltam a következményeit, hogy valaki másnak az ízlése, politikai nézetei, világlátása stb. határozza meg, én mit nézek órákon keresztül, akkor hamar rájöttem, hogy ez tényleg mennyire bizarr. Ezután döntöttünk úgy, hogy nálunk nem lesz tévé. Csak remélni tudom, hogy jó pár év múlva, felnőtt nőként Berninek már nem az lesz az életcélja, hogy nyugdíjasként egy hatalmas képernyőt bámuljon naphosszat. Meg a dolgok egyébként sem így működnek.

– És mondd csak, édesem, miből vennéd meg azt a nagy tévét? A zsebpénzedből? 

Ez utóbbi költői kérdés volt, Berninek ugyanis nincs rendszeres zsebpénze.

– Ó, nem, nyugdíj előtt dolgoznék. 

Ez azért már jobban hangzik.

– És mit dolgoznál szívesen?

– Valami olyasmit, amiért nagy nyugdíjat lehet kapni.

Hát, ezzel nem jutottunk túl messzire.

– Én valami olyan munkát szeretnék – folytatta Berni –, amivel biztos fizetés jár. Nem szeretnék, mondjuk, lakberendező lenni, vagy színész, akinek csak akkor van munkája, ha jól dolgozik, és hívják. Én olyan munkát szeretnék, ahol akkor is kapok fizetést, amikor nem dolgozom jól. Mint az újságíró.

Hiába forgattam magamban a dolgot, ezt csak egyféleképpen lehet érteni.