Bármerre indulok a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtéren, mindenhol zenészekbe és hangszertokokba botlom. A menetrend szerinti brüsszeli járaton nem zavarja semmi az utasok pihenését, csak az utaskísérőket hívó halk jelzés töri meg néha a menetzajt. Váratlanul trombitaszó ébreszti fel a figyelmet, majd előkerülnek a hegedűk. Megszólal a jól ismert Happy Birthday.

Hátrafordulok, és nem képzelődöm: a Budapesti Fesztiválzenekar fiataljai, az akadémisták húzzák, méghozzá magának a maestrónak: Fischer Ivánnak éppen ma, január­ 20-án van a születésnapja. A gép – nem zenekarhoz tartozó – közönsége először meglepődik, majd lelkes ovációba kezd: ilyet még talán senki nem hallott a felhők felett, fél­úton Budapest és Brüsszel között.

Minikoncert a Maestrónak

A Gramophone értékelése szerint a zenekar különlegessége a kimagasló művészi színvonalban, az innovatív koncertformátumokban és a Fischer Iván által teremtett egyedi atmoszférában rejlik. A világ tíz legjobb zenekara között számontartott Budapesti Fesztiválzenekar olyan világhírű együttesek mellett szerepel a listán, mint a Berlini vagy a Bécsi Filharmonikusok. Valószínűleg ők is éppen úgy pakolják be a buszba a csomagjaikat, és kászálódnak fel az ülésekbe, mint a budapesti kollégák. Hogy aztán a hangulat olyan-e, mint ezen az esti, három járműből álló különjáraton – azt nem tudom. Itt viszont a mögöttem ülő zenész angolul szórakoztatja a zenekar külföldi tagjait,­ és kifejezetten vidám, osztálykirándulást idéző hangulat alakul ki.

Mindez aztán az antwerpeni hotelben folytatódik. Este tíz körül a Budapesti Fesztiválzenekar tagjai megjelennek a bejárattal szembeni bárban, és alkalmi, kisebb zenekarok adnak születésnapi koncertet a maestrónak. A világszínvonalú örömzenélés itt is lenyűgözi az üzleti utazókat és a turistákat, akik először kíváncsian figyelik, mi történik a lobbyban, majd lelkesen bravóznak, és ünneplik a több tortával is egyensúlyozó, szemmel láthatóan meghatott Fischer Ivánt. Éjfél előtt a társaság elkezd feloszlani: másnap koncert, és mindenkinek pihennie kell előtte.

A zenekarban többen sportolnak: van, aki a hotelek konditermében edz, más fut – már kora reggel. De nem csak a fizikai kondit tartják rendben a zenészek. A hotelben közlekedve rendszerint különféle zajok – pakolás, tévé, takarítás – szüremlenek ki a szobából. Ám itt már délelőtt finom muzsika járja át a folyosókat: hallatszik, ahogy többen a szobájukban gyakorolnak az esti koncertre.

– Nem minden turné ennyire mozgalmas – mondja mosolyogva Erdődy Orsolya, a Budapesti Fesztiválzenekar igazgatója. – Most Fischer Iván születésnapja sokat emelt a hangulaton.

Orsolyát gazdasági lapok rendszeresen megválasztják a magyar kulturális szféra legbefolyásosabb emberei közé: ezzel a zenekar és az ő teljesítményét is jutalmazzák. Az igazgató szerint olyanok ők, akár a nagykövetek: a zenén keresztül hozzák össze az embereket. Tizenöt éve dolgozik a BFZ-vel, és 2019 óta vezeti – szinte egybeforrt vele.

– Munkaerőpiaci szakemberek azt javasolják, ötévente érdemes váltani – mondja. – Én viszont olyan családból jövök, amelyben a szüleim­ hűségesek maradtak a munkahelyükhöz. Az édesanyám egész életében a Petőfi Irodalmi Múzeum­ban dolgozott, évek múltán ő lett a múzeum főigazgatója. Az édesapám is mindig hűséges volt az ELTE történelem tanszékéhez, ahol a mai napig tanít. És én is úgy érzem, amíg a zenekar céljai összhangban vannak az enyémekkel és az értékrendemmel, addig nem kell azon gondolkoznom, hogy mást csináljak. Minden koncerten büszke vagyok arra, hogy ilyen csodálatos munkahelyem van, és örülök neki, amikor a saját ötleteimmel gazdagíthatom a zenei teljesítményt.

Szerezz egy repülőt!

A Budapesti Fesztiválzenekarral dolgozni valóban csodálatos lehet, de azért kihívásokat is tartogat. Nem egyszerű több mint száz zenészt mozgatni: nagy a szervezet, a háttérmunkát huszonnégy ember végzi. Minden időszakot hasznossá kell tenni: délelőtt például Orsolya Fischer Ivánnal tárgyal. És hogy miért külföldön? Nos, mert leginkább ilyenkor van rá idő. A világhírű karmester a Budapesti Fesztiválzenekar mellett Berlinben, Amszterdamban és New Yorkban is vezényel, úgyhogy egy ilyen turnén a legegyszerűbb elcsípni. Tervek, ötletek, egyeztetések: folyamatos a jó értelemben vett nyomás.

Fischer Iván nemcsak a zenekar alapítója, de több mint negyven éve a zeneigazgatója is. Ez azt jelenti, hogy megfogalmazza a művészeti projekteket, kiválasztja a zenekari muzsikusokat. Beosztja, hogy egy-egy koncerten ki játszik a zenekarban, és a vendégkarmesterek és szólisták felkérésében is közreműködik. Az Erdődy Orsolya vezette operatív stábnak az a feladata, hogy mindehhez biztosítsa a keretet és a hátteret. És hogy milyen a maest­ró­val dolgozni?

– Fischer Iván fáradhatatlan – meséli Orsolya. – Azt gondolom, bárki is dolgozik vele, az ő kondíciójához felérni már önmagában kihívás. Mindennap van legalább egy új ötlete. Amikor azt hisszük, hogy megértettük a soron következő Tuúj projektet, és nekiállunk megvalósítani, már ott van a tarsolyában a következő feladat. Ezeknek az időbeli összehangolása néha komoly kihívást jelent. A Covid mindannyiunkat igazi próbatétel elé állított. Úgy éreztük, nagyon jó lenne találkozni a közönségünkkel, akik nemhogy koncerttermekbe nem jöhettek el, hanem még szabad téren sem gyülekezhettek. Így jött a szerenádkoncertek ötlete, amelyeket budapesti bérházak udvarán valósítottunk meg: a nézők a gangról élvezték a zenét. Néhány hét alatt kétszáznál több koncertet szerveztünk és valósítottunk meg.

De vissza a turnézásra: ezzel kapcsolatban hihetetlenül idegtépő a légi közlekedés legújabb kori káo­sza. A késések és járattörlések sokszor komoly fejtörést okoznak, de hangverseny emiatt még nem maradt el. Az viszont előfordult, hogy a rendes próba helyett tíz perc maradt a hangbeállásra, holott ideális esetben óraműpontossággal kellene jönni és menni, annyira sok az utazás. A hangszereket külön kamionok szállítják – előfordulhatnak csúszások a határellenőrzések során is.

– Néha a B és a C terv is borul – meséli Erdődy Orsolya. – Ilyenkor improvizálnunk kell. A legforróbb eset 2024 szeptemberében történt, amikor az utazás napján kiderült, hogy a BFZ által bérelt repülőgép elromlott, és nem tudták megoldani, hogy eljussunk Brüsszelbe. Így Belgium magyarországi nagykövete – aki szintén rajongója a zenekarnak – segített, és a Magyar Honvédség repülőjével érkeztünk meg az esti koncertre.

Anya, merre jársz?

Szokatlan hideg járja át Antwerpent, a belga kikötővárost, amikor végigjárjuk a különös hangulatú gyémántkereskedő negyedet, majd Gulyás Emese hegedűművésszel beülünk melegedni a katedrálisokat megidéző főpályaudvar bisztrójába. A Zene­akadémián doktori fokozatot szerzett muzsikus tizenöt éve tagja a zenekarnak.

– Rendkívül szerencsésnek érzem magam, hogy olyan közegben dolgozhatom, ahol van perspektíva előttünk, és lehetőség a megújulásra – mondja. – Ez a tizenöt év úgy suhant el, mintha tegnap léptem volna be. Zenésztársaimmal közel állunk egymáshoz, és mivel rengeteg időt töltünk együtt, támogatjuk egymást lelkileg is. Azt szoktam mondani: olyanok vagyunk, mint egy száztíz fős család.

És ha már család: Emesét a férje és két kisiskolás korú gyermek várja otthon. Kétéves korukig a gyerekeket elhozta magával turnézni. Ebben a zenekar mindig rugalmas partner volt. Majd a gyerekek otthon maradtak, a biztos hátteret pedig a férj és több, ugrásra kész bébiszitter adja. De még a tanítók is megkapják a turnébeosztást, hogy tudják, mikor hívhatják Emesét. A zenekari tagok pedig több tanáccsal is ellátták az első hegedűst.

– Például azzal, hogyan segítsek a gyerekeknek érzékelni az idő múlását, amikor távol vagyok – meséli. – Amikor pici totyogósok voltak, mindennap volt a szekrény tetején egy kis finomság, valami kis meglepetés, és ahogy fogytak a zacskók a szekrény tetejéről, érezték a gyerekek, hogy anya lassan hazaér. Illetve egy másik szempontot is át kellett gondolnom: hogy szeret­nék-e telefonon beszélni a gyerekeimmel. Egy időben minden hívás után sírtak, és akkor úgy voltam vele, hogy akkor inkább nem hívom fel őket, mert nem jó nekik. Mostanában már elég nagyok – első és harmadik osztályosok –, így már alig van sírás. Mi több: a farsangi színdarabot videóhívással gyakoroljuk. A turné ma már számomra az énidőt jelenti. Na és a pihenését. Mielőtt elutaztunk volna, huszonnégy óra alatt háromszor játszottuk el Mahler­ 5. szimfóniáját. Ez fizikailag is fárasztó. De nagyon érdekes, hogy amikor fáradt vagyok, akkor úgy érzem, mintha egy láthatatlan kéz segítene. Mintha nemcsak a hegedűm, de én is egy hangszer lennék, és valamiképpen belőlünk, rajtunk keresztül jönne létre a zene.