Nemrég egy internetes fórumon valaki azt a kérdést tette fel, hogy léteznek-e love storyk ötvenen túl is. Majd leírta saját történetét, amivel bizonyára rengetegen tudnak azonosulni ebből a korosztályból: „Különböző társkereső oldalakra regisztráltam, de eddig csak olyan randevúkon voltam, amelyeken a másik fél vagy az elhunyt házastársát gyászolta, vagy még mindig keserűséggel volt tele a válása miatt.
Olyanokkal is találkoztam, akik sosem voltak házasok, inkább csak sportot űztek az ismerkedésből. Mielőtt feladnám, megkérdezem: Van itt valaki, aki megtalálta a szerelmet ötven felett? És ha igen, hogyan? Léteznek olyanok, akik az én cipőmben járnak, és lemondtak a szerelemről? Kezdek hozzászokni a gondolathoz, hogy lehet, hogy életem hátralevő részében egyedül maradok. Tudom, hogy vannak előnyei is ennek, de nem akarok egyedül megöregedni.”
A kommentek közt az első a következő: „Szerintem én az ötödik X-ig nem is tudtam, mi az igaz szerelem. Most ünnepeltem a második házassági évfordulómat, és sosem voltam boldogabb.” A második hozzászólás pedig így hangzik: „A menopauza után teljesen elvesztettem az érdeklődésemet az ismerkedéssel kapcsolatban. Szeretek egyedül lenni, és arra hazaérni, hogy üres a lakás, és minden ugyanott van, ahol hagytam. A környezetemben sokan panaszkodnak a házastársukra, ezt szörnyű még hallgatni is. Régebben aggódtam, hogy mi lesz, ha egyedül maradok. Így történt, és imádom.”
A sokak számára ismerős élethelyzetnek tulajdonképpen ez a két hozzászólás mutatja meg a két lehetséges happy endjét. Cikkünk most az első verzióval foglalkozik (a második lehetőségről bővebben a Candace Bushnell-lel készült interjúnkban olvashatnak a lapban.)
Szerelem 50 felett: nehezen fogadott boldogság
Tehát létezik-e szerelem ötven felett vagy idősebb korban? A válasz igen, legalábbis cikkünk szereplői ezt bizonyítják.
– Fiatal koromban valahogy nem működött a szerelmi életem, egyik rossz választás követte a másikat, sosem tudtam kialakítani olyan kapcsolatot, amely tartós, és működik is – meséli az ötvenhárom éves Krisztina, aki egy kisvárosban él a kutyáival és a macskáival. – Elmúltam negyven, amikor ráébredtem, hogy ebben benne lehet egy feldolgozatlan traumám is, de sokáig továbbra is a homokba dugtam a fejem.
Már majdnem ötvenéves voltam, amikor egy újabb sikertelen próbálkozásom után pszichológushoz mentem, aki segített rendezni a gondolataimat, megérteni, mi miért történt velem, és átformálta a hozzáállásomat számos fontos dologban. Istvánt a munkahelyemen ismertem meg, még a negyvenes éveim közepén. Baráti viszony volt köztünk, kiválóan megértettük egymást, és a kutyák iránti szenvedélyünk miatt egyre több időt töltöttünk együtt.
Ő akkor még együtt élt a feleségével, bár a házasságuk nagyon megromlott már évekkel korábban, és erről sokat mesélt is nekem. Én pedig egyre jobban elkezdtem hozzá kötődni, akaratlanul is. De mivel láttam, hogy nem tud kilépni a házasságából, egy idő után elengedtem az egészet. Nem történt köztünk semmi. Évekkel később esett meg a már említett újabb sikertelen próbálkozásom egy másik férfival, majd következett a pszichológus.
Közben egy komolyabb betegséggel is szembenéztem, volt egy nagyobb operációm is. Éppen ebből lábadoztam, amikor István – elsősorban azzal az ürüggyel, hogy segít a kutyákkal, amíg jobban nem leszek – egyre gyakrabban jelent meg nálam. Egyszer csak kibökte, úgy érzi, nagyot hibázott nyolc éve, amikor annak ellenére, hogy neki is voltak érzései irántam, nem lépett. És hogy ezek az érzések nem múltak el. Megmondom őszintén, először sokkot kaptam. Annak ellenére, hogy évekkel azelőtt akár az életemet is el tudtam volna vele képzelni, és mint barátot továbbra is nagyon szerettem, megijedtem.
Egyszerűen addigra már elfogadtam, hogy társ nélkül élek, be is rendezkedtem az egyedüllétre. Közben azt is tudtam, hogy olyan férfit, aki ismer, elfogad engem kutyástól, macskástól, betegségestől, többet biztosan nem találok az életben.
