Milyen zenét hallgattál tizenhat éves korodban?

Miért pont tizenhat?

Mert szerintem az egy életre meghatározó.

Lehet, hogy én vagyok az egyetlen ezzel, de tizenhat évesen én pont eltávolodtam a zenétől. Telve voltam a tinédzserek bizonytalanságával, és leginkább el akartam tűnni. Nem tartottam magam különösebben érdekesnek, szépnek pláne nem. Kinyúlt pólókban jártam, mert nem akartam nőiesnek látszani. Volt egy reménytelenül nagy szerelmem, aki ügyet se vetett rám, és összejött az egyik nagyon jó barátnőmmel. Az érettségi évében, amikor újra középpontba kerültem, és közel került hozzám a zene meg a színjátszás, akkor szerelmet vallott nekem, de hát akkorra már én nem voltam belé szerelmes. Meg bennem maradt az is, hogy korábban kinevetett.

„Kösz, hogy jöttél, elkéstél”? Ahogy egy dalodban énekeled…

Hm, igen, bár ez a dal nem ennek az élménynek a hatására született, de most, hogy mondod, igen, akár lehetne ez is.

Oké, tizenhat évesen el akartál bújni, de azért volt benned szereplési vágy. Olvastam, hogy rendszeresen jártál mesemondó és szavalóversenyekre, amelyeket meg is nyertél.

Álmodozó, visszahúzódó gyerek voltam. A nagymamámmal és az édesanyámmal laktunk együtt egy budai lakásban, és én nagyon szerettem olvasni. Anyukám a Fókusz Könyváruházban dolgozott a Rákóczi úton, ahonnan a könyvek mellett rengeteg mesekazettát is hazahozott. Eleinte ezekkel indultam a versenyeken, amikor pedig már úgy éreztem, hogy kinőttem a mesékből, akkor verseket kezdtem szavalni, ami folytatódott a gimnáziumban is. A Szent Lászlóba jártam, ott találkoztam Szendrei Péter tanár úrral, aki a színjátszó kört vezette. Vele csináltuk meg a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című darabot. A kőbányai művelődési házban adtuk elő, ahol nagyon sokan láttak, és ez meghatározónak bizonyult az egész pályámra nézve.

Azt tudom, hogy a családban benne vannak a színjátszó gének, mert az egyik nagybátyád, valamint a nagyapád, Harkányi Ödön is színész volt.

Sajnos a nagymamámék, ahogy az anyukámék is, elváltak, és a nagypapámmal csak egyetlenegyszer találkoztam. Még a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagja voltam, amikor egyszer próba előtt valaki lehívatott a portára. Nagyon izgultam, hogy ki lehet az. Amikor lementem, ott volt egy nagy ember kék szemekkel, és csak annyit mondott, hogy hát szia, én vagyok a nagypapád. Én meg álltam földbe gyökerezett lábbal, és egy szót sem tudtam szólni. Otthon, amikor ezt elmeséltem, a nagymamám nagyon mérges lett, és fel is hívta a nagypapámat, hogy nem szabad egy gyereket így felzaklatni. De nem emlékszem, hogy zaklatott lettem volna, egyszerűen nem éreztem semmit.

Hogyan derült ki, hogy te is előadóművész akarsz lenni?

Amikor negyedikben dönteni kellett, hogy ki hova menjen továbbtanulni, akkor én a színművészeti főiskolát jelöltem meg, mert egyébként semmi ötletem nem volt. Édesanyám és a nagymamám nagyon nem örültek, mert testközelből ismerték a színházi világot, és nagyon féltettek. Nem is vettek fel. Jelentkeztem viszont Toldy Mária musicalstúdiójába, ahova felvettek. Már gimnáziumban volt egy zenekar, a Szűzriadó, amibe meghívtak énekesnőnek, miután láttak a Képzelt riportban. Aztán a Kimnowak keresett előzenekart a turnéjához, és minket választottak. Így ismerkedtem meg Novák Péterrel, és indult el az énekesi pályafutásom.

Állítólag te szorongó alkat vagy, aki nem szereti a versenyhelyzeteket. Ez igaz?

Biztos az voltam, amikor ezeket mondtam, de azóta rengeteget dolgoztam magamon. Rátaláltam egy rendkívül kedves hölgyre,­ akihez vissza-visszajárok, ő pszichológus, és nagyon ­sokat segített, hogy túllépjek a szorongásaimon.

Mikor vetted észre, hogy szakember segítségére van szükséged?

Amikor kiléptem a Cotton Club Singersből, volt egy nagy mélypontom. Rengeteget dolgoztunk, nem volt normális párkapcsolatom, ki voltam égve. A barátaim nógattak, hogy menjek már el szakemberhez, de nehezen szántam rá magam. Akkor ismerkedtem meg ­Andreával, és a kapcsolatunk mind a mai napig tart. Amikor nehézségeim vannak, például amikor az anyukám meghalt, akkor is felkerestem. Az ő segítségével tudtam újra nyitott lenni, és tulajdonképpen az ő közreműködése által találtam meg a férjemet (Benedek Tamás dobos – a szerk.) is. Ő bátorított abban, hogy újra nyitott legyek, és észrevegyem a felém közeledőket, mert nagyon bezárkóztam.

Egy interjúban azt mondtad, hogy a férjeddel megfogadtátok, soha nem váltok el. Ez nagy dolog, mert én ­laikusként azt képzelem, hogy a szórakoztatóiparban nehezebb hűségesnek maradni. Vagy tévednék?

Hosszú kihagyás után nemrég visszatértem a színpadra a Motel.com című darabban. Kerényi Miklós Mátéval egy eléggé mély és nehéz próbafolyamaton voltunk túl, amiben Máté megpróbált felpiszkálni bennem is olyan dolgokat, amelyek aztán később hasznosak lettek egy adott színpadi szituációhoz. Előfordulhat az is, hogy két színésznek egymásba kell szeretnie a színpadon, és abból nem tudnak kijönni. De a zenészeknél is van erre példa. Én is így ismerkedtem meg a férjemmel, hogy együtt utaztunk egy turnébusszal, ahová egy másik zenekar beugró dobosaként érkezett.

Szintén zenész.

Igen, úgyhogy megért és támogat, ugyanakkor teljesen normális, ami elképesztően jó. Két lábbal áll a földön, és vissza tud rángatni engem is, ha túlságosan elszállnék, de ugyanúgy megvan benne az álmodozás, meg a gyermeki kíváncsiság és lelkesedés is. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy idilli a párkapcsolatunk, nagyon sokat kell dolgoznunk rajta, de nálunk az a jó, hogy mindig mindent megbeszélünk.