Betti barátnőm, aki négy gyereket nevelt fel, azt állítja, ott rontjuk el, hogy elhitetjük a gyerekekkel: anya mindent meg tud oldani.

Szerintem ő valóban meg tud oldani mindent. Egyszer a saját szememmel láttam, amint egy megbokrosodott, felfújható, színpompás pávát felkapott a hirtelen támadó szél a Balatonon. Páva huss, el, a gyerekei meg sikoltoztak. A barátnőm felpattant az evezős járművére, és pár erőteljes evezőcsapással utolérte. Befogta, mint a vadlovat szokás. Hozzáerősítette a supjához, és megmentette. A parton a gyerekei lelkére kötötte, hogy soha ne induljanak úszva sodródó vízi járművek után.

Ez persze csak ujjgyakorlat, mondta ő legyintve. Négy gyerek felnevelése során annyi éles helyzetet kellett megoldania, hogy minimum családügyi Nobelt érdemelne.

Csakhogy beköszönt az idő, amikor édeskeveset tudsz tenni közvetlenül a gyerekedért, amikor már nagykamasz, fiatal felnőtt. Ezt a szakaszt úgy emlegeti az ősrégi mondás: „Kis gyerek, kis gond, nagy gyerek, nagy gond.”

Kevés ennél rémesebb állítást ismerek a magyar nyelvben. Hiszen csupán az derül ki belőle, hogy a gyerek gond. Az nem világlik ki belőle, mennyi öröm. Érteni vélem, mire gondol az, aki mondja, de én nagyon ügyelek, hogy soha ne mondjam.

Hogyan is lenne gond az, akit a legjobban szeretek a világon?

De tény, ahogyan cseperednek, egyre nehezebb megoldani a helyzeteket, mert már nem is hagyják. „Anya, majd én megoldom” – szólnak rám, ha rutinból intézkedni akarok. Én meg csak fújtatok, mint egy versenyló a karámba zárva, és tudom: hadd intézze önállóan.

A kisebbik lányom a múltkor kérdezte, emlékszem-e arra, amikor óvodás volt, és egy délelőttön, mikor bevittem az oviba, épp valami vészhelyzet állt elő. Az egyik gyereket sürgősen orvoshoz kellett vinni, nagy volt a ria­dalom. Az óvónő megkért, tíz percig tartsam szemmel a Csiga csoport tagjait. Ácsorogtak megszeppenve az udvaron. Mit találjak ki, hogy eltereljem a figyelmüket?!