Először is ideje elfelejteni a képet, hogy az meditál, aki Buddha-pózban, gyertyafényben, csöndben, becsukott szemmel és összeérintett ujjakkal ül. Van, aki kutyát sétáltat az erdőben (akár úgy is fogalmazhatnék, hogy mozgásmeditációt végez), más a kádban ülve mereng, harmadikunk rajzol, negyedikünk zenét hallgat és táncol a szoba közepén, légzéstechnikát vagy imát alkalmaz, esetleg bámulja a csillagokat. A fölsorolásból egyik sem biztosan meditáció, ahogy a Buddha-pózban ülés sem az.

A dolog ott dől el, hogy kinek mi az a körülmény, tevékenység vagy tér, ahol tud háborítatlanul befelé figyelni, ahol állapotváltozást észlel magában, ahol le tud csöndesedni az idegrendszere, ahol hozzáfér mélységeihez, ahol emelkedett állapotba képes kerülni. Ha nincs ilyen az életünkben, az nem azt mutatja, hogy képtelenek lennénk rá, csupán annyit, hogy még nem találtuk meg, hogy hozzánk és életvitelünkhöz a meditáció milyen módja passzol, ez pedig jelentheti, hogy tudatosan még nem is kerestük.

Másik gyakori tévhit, hogy az meditál jól, aki tud nem gondolni semmire. A gondolattalan állapotot tartósan akár csak pár percig is fenntartani kevesen képesek a világon.