„Egyszer híres ember lesz belőle”
Tízéves koromban édesapám a rendszer üldözöttjeként úgy döntött, felköltözik a család Budapestre. Addig Szentesen laktunk, én ott énekeltem a kórusban, és indulás előtt szerettem volna elbúcsúzni a társaimtól. Dr. Mandula József atya, a kórus vezetője szembeállított a kórussal, és így szólt: „Ennek a kislánynak nagyon szép hangja van, jegyezzétek meg a nevét, mert lehet, hogy egyszer híres ember lesz belőle!” Szavai egész életemben elkísértek, és mindannyiszor erőt adtak, ha elbizonytalanodtam magamban.
„Szép hangod van”
A budapesti iskolában eleinte nagyon elveszett voltam, de az ünnepségek állandó szereplőjeként hamar népszerűvé váltam. Később a Madách Imre Gimnáziumban Szolga Laci bácsi, az énektanárom vett a szárnyai alá. Schumann- és Mendelssohn-dalokat tanított nekem, és rendszeresen indított énekversenyeken. Harmadikban megnyertem az országos seregszemlét, ahol a zsűri elnöke megkérdezte tőlem: „Hogy lehet, hogy maga még mindig nem tanul énektanárnál?” És felfirkantotta Sík Olga tanárnő elérhetőségét egy fecnire. Olga néni meghallgatott, és így szólt: „Szép hangod van, de hogy ebből mi lesz, ahhoz tudnom kell, mennyi akaraterőd van.” Megkérdezte, hogy állok a szolfézzsal, de sehogy se álltam. Az
on a nyáron azonban nekiveselkedtem. Augusztusban fel is vettek a konzervatóriumba. Édesapám dühös volt, azt szerette volna, ha tanár vagy orvos leszek, de nem tudott eltántorítani.
Istenem, add, hogy Desdemona legyek!
Érettségi után felvételiztem a Zeneakadémia ének tanszakára, ahol dr. Sipos Jenő professzor úrhoz kerültem. Gyönyörű évek következtek. Már a konziban beleszerettem egy akadémistába, Kovács Péterbe, és az első évben megszületett a kislányunk, Barbara. Sajnos három év múlva elváltunk, cserébe a diplomaév második felében nagy meglepetés ért. Váratlanul felhívtak a televízióból, hogy Ferencsik János karnagy úr szeretne meghallgatni Desdemona szerepére az Otello című operafilmbe, Melis György és Simándy József mellé. Majdnem elájultam: hogy én…? És sikerült a meghallgatás. Gyönyörűen elénekeltem Verdi Fűzfadalát és az Ave Mariát.
„Itt ma valami nagy dolog született”
1977-ben leszerződtem az Operaházhoz, és húsz éven át egyik főszerepből a másikba estem. Nem is értem, hogyan tanultam meg őket. Folyamatosan színpadon álltam, miközben gyereket neveltem, és igyekeztem otthon is helytállni. Nem mindig sikerült, a lányom ma is emlegeti, hogy a ballagásán nem vo
ltam ott, de hát próbáltam. Sajnos maximalista vagyok, mindenben a tökéletességre törekszem, de ez meghaladja az ember erejét. Azért akadtak fényes pillanatok is. Amikor például Házy Erzsi, a kor ünnepelt operadívája eljött a Traviata című előadásom bemutatójára, majd az első felvonás után egy üveg pezsgővel felköszöntött: „Itt ma valami nagy dolog született!”
Taps, fájdalmak, házasságok
Visszagondolva a pályámra, csodával határosnak tűnik, hogyan énekeltem el több mint száz szerepet. Mintha egy gyorsvonat száguldott volna velem. A házasságaim is részben ennek itták meg a levét. De ma már tudom, hogy az előadás végi taps a fájdalmaim, a traumáim feletti győzelmet jelentik. Ma is fellépek még különleges alkalmakkor, de már inkább csak tanítok. Ha pedig véletlenül nem dolgozom, sütök-főzök, gondoskodom a szeretteimről. Pihenni soha nem tanultam meg. Mire vagyok büszke? Most éppen arra, hogy 2024-ben helyet kaptam a Halhatatlanok Társulatában.
Fotó: primaprimissima.hu, további képek forrása Pitti Katalin
