Délután három, az otthonához közeli kávézóban senki. Végtelenül örül neki. Rozi kutyát kényelembe helyezi,­ a pincér már hozza is a kis kedvenc sonkáját, és amíg Robi őt eteti, mi elbeszélgetünk.

Tisztes, őszes halánték… Édesapádtól örökölted?

Alföldi Róbert: Igen, ő is korán kezdett őszülni.

Úgy tudom, tavaly meghalt. Azt mondják, a fiúk az apjuk halálakor nőnek fel. Bár te csak huszonnyolc évesen ismerted meg édesapádat.

Szerintem az ember akkor nő fel, amikor elköltözik hazulról. Nálam ez akkor történt, amikor felvettek a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalom–dráma tagozatára, attól kezdve nagyjából a saját kezembe vettem az életemet.

És remekül sáfárkodtál vele. Mára megcsináltál mindent, amire a szakmád lehetőséget nyújtott, sőt, még azon túl is. Nemrég például megjelent egy interjúköteted, amelyben huszonnégy idős színésszel beszélgetsz. A címe: Főszerepben. Ezúttal azonban te leszel „főszerepben”. Szeretsz a mikrofon másik végén lenni?

Nem. (Megborzong.) De azért csak kérdezz!­

Ebben a kötetben a televíziós portréid írott változata található. Neked jutott eszedbe, hogy portrékat készíts?

Nem, Radnai Péter tévés szerkesztőnek. Ő kérdezte meg, lenne-e kedvem folytatni az RTL -en, amit 2005-2006-ban még a Magyar Televízióban elkezdtem. Akkor Darvas Ivánnal, Psota Irénnel, Garas Dezsővel, Törőcsik Marival – hogy csak néhányukat említsem a tizenkettőből – beszélgettem, amiből aztán még tizenkét interjú kerekedett, annyira szerették a nézők. 2022-ben Péter kitartásának, valamint a Demján Sándor Alapítványnak köszönhetően még huszonnégy névvel bővíthettük a listát. Ez utóbbi sorozatból ­készült a könyv a 21. Század Kiadó gondozásában.

Miért pont az idős színészek érdekeltek?

Mert azt tapasztaltam, hogy a magyar társadalom, és ezalól a mi szakmánk sem kivétel, nem igazán tud mit kezdeni az idős emberekkel. Hatvan fölött azt várják el tőlük, hogy szép lassan kopjanak ki a munkából, és lehetőleg bújjanak el, hogy többé ne kelljen számolni velük. Jönnek a fiatalok, változik a világ, és mi hajlamosak vagyunk mindent, ami régi, kidobni. 

Amikor a Kádár-rendszer összedőlt, hirtelen minden rossz lett, ami azelőtt volt, fel se merült, hogy akadhat érték, amit érdemes lenne megőrizni. Talán az én szakmámra ez kevésbé jellemző, hiszen sok idős kolléga nagyon aktív még ma is, de a tendencia a színházban is nyilvánvaló. Pedig az idős kollégák rengeteg mindent tudnak, tapasztaltak, tisztában vannak vele, hogy ez a pálya mit kíván, meg tudnák osztani a fiatalokkal, mennyit szabad odaadni a hivatásuknak magukból, hogy minél tovább dolgozhassanak ép lélekkel. 

Megújulásra mindig szükség van, különösen ebben a műfajban, hiszen a színház a jelen művészete, de ez nem jelenti azt, hogy az egymást követő generációk ne építsék be a tudásukba az előző generációk tapasztalatát. Én akárhányszor idős színészekkel dolgoztam, rengeteget tanultam tőlük.

Nagyon élveztem a beszélgetéseidet, ahogy Béres Iloná­nak udvaroltál, Bánsági Ildikó túlcsorduló energiáit csodáltad, vagy éppen Eperjes Károllyal boncolgattátok a szakmát. Azokat, akik letették a lantot, nem győzted biztatni, hogy álljanak újra színpadra. És te nem vizet prédikálsz! Emlékszem, élete utolsó évé­ben az idős Margitai Ágira osztottad Momo, a tíz év körüli kisfiú szerepét az Előttem az élet című előadásban.

Számomra nem léteznek életkori korlátok, egy jó színész bármikor, bármit el tud játszani.

Valóban mániám, hogy minél több idős színésszel dolgozzam, mert szerintem kutya kötelességünk ellesni tőlük mindazt a tudást, amit egy életen át felhalmoztak.

Fontos, hogy lássuk őket a színpadon, meg egyáltalán az életben, különben milyen mintánk lesz arra, hogyan kell méltósággal megöregedni?

Menj el Párizsba! Ott egy nő még nyolcvanévesen is nő, és ugyanez igaz a férfiakra. Ülnek a kávéházi teraszokon, csinosan, ápoltan, és csevegnek meg udvarolnak egymásnak. Hol látsz ilyet itthon?

Mit gondolsz, régen másképp volt? A színészekre gondolok.

Fogalmam sincs, nem éltem régen. De ahogy mesélték, ez akkor is döntés kérdése volt. Darvas Iván például,­ ahogy az első minimális zavara támadt a szöveggel a színpadon, felhagyott a szakmával, amit azóta sem láttam senkitől. Garas Dezső azonban az utolsó leheletéig­ játszott, ahogy Törőcsik Mari és Sinkó Laci is. Ez is, mint minden, a személyiségtől függ.

Te más szempontból is szeretsz a múlttal foglalkozni, tudom, hogy műgyűjtő is vagy.

Igen, de nem régi dolgokat gyűjtök. Nem hiszem, hogy az idősmániám ezzel függene össze, inkább azzal, hogy három öreg nevelt fel. A nagyanyám, a nagyapám és a dédnagyanyám. Óvó, szeretetteli közeg vett körül, ezt hoztam magammal. Nagyanyámhoz különösen ragaszkodtam, mert nem nézett hülyének, amiért színész akartam lenni, mélyen hitt bennem. Kár, hogy nem érhette meg, hogy az álmom valóra vált…