Nagy tételben fogyasztok híreket, és mostanában nem járnak rám jó idők. Bármire kattintok – politika, egészségügy, oktatás, természetvédelem, emberi jogok –, öt perc után elveszítem a szebb holnapba vetett hitem, és elkezdek szorongani. Már ösztönösen védem magam, bizonyos témákhoz előbb erőt gyűjtök, mert nehéz megbirkózni a tehetetlenség érzésével.
Szerencsére vannak napok, amikor a sors megkegyelmez, és kifejezetten huncut módon csillantja meg előttem a reményt. Nem kell nagy dolgokra, a rák ellenszerére meg világbékére gondolni, én már abban is az univerzum jelét látom, ha egy hódbanda beint a bürokráciának, és megmutatja, ki a legény a gáton. A csehországi Brdy régióban 2018 óta folyt az egyeztetés arról, hogyan lehetne helyreállítani a korábban tönkretett vizes élőhelyeket. A projekt folyamatosan halasztódott, mert nehéz volt a szükséges félmilliárd forintnyi koronát összegyűjteni, majd a hatóságok kekeckedtek az engedélyen. Végül okafogyottá vált a sok tervezgetés, mert érkezett egy hódcsalád, és két nap alatt gátként is tökéletesen funkcionáló hódvárat építettek. Az így kialakult élőhely már most kedvező feltételeket biztosít ritka rákok, békák és más vízi élőlények számára, ráadásul a vagány rágcsálók Brdy vidékének megspóroltak egy talicska pénzt.
Tudom, hogy a hódok sok helyen okoznak kárt, de nekem most mégis félig tele a pohár, mert ez a cseh irodalmi hagyományokhoz méltó történet több tanulsággal is szolgál. Először is megjegyzendő, hogy ha valamit nagyon akar az ember, és az mégsem akar összejönni, még simán lehet bízni a csodában; aztán észre kell vennünk, hogy néha muszáj a dobozon kívül gondolkodni, mert ott rejtőzhet a megoldás. Számomra azonban mégis az a legjobb az egészben, hogy ahányszor eszembe jutnak a hódok, azonnal jókedvem kerekedik, és kicsit optimistábban tekintek a jövőbe.
