„Azért az közel sem korrekt, hogy most idejön egy fiatal dolgozni, egy nap után céges telefon, laptop, bónusz, talán még autó is, én meg tizenkilenc év után megkaptam az első céges íróasztali lámpámat.” „Onnan tudom, hogy lejárt a munkaidő, sőt, hogy egyáltalán van olyan szó, hogy munkaidő, hogy a fiatalok csapatostul felállnak, összepakolnak és elmennek. Ott ülünk a kollégákkal, és kapkodjuk a fejünket, mi ilyenkor még simán befejezzük azt, amibe belekezdtünk.”
„Mindent megpróbáltunk, emeltünk a fizetéseken, bevezettük a rugalmas munkaidőt, több szabadnapot adtunk, mégis elmennek a fiatalok, és a helyükre nem találunk senkit.” Néhány jellemző munkahelyi panasz Steigervald Krisztián Generációk harca című könyvéből. Magyarországon nemcsak az okoz problémát, hogy kevés a képzett munkaerő, magas az elvándorlás, hanem az is, hogy piacra lépett a munkavállalók egy új generációja, mutat rá a kutató. Mivel a mostani Z és az Y generáció közötti határvonal a mai huszonöt éveseknél húzódik, a húsz és harminc közötti munkavállalókat a kötetében „YZé generációnak” nevezte el. Hangsúlyozza: egyik korosztály sem jobb vagy rosszabb a másiknál, csak mindegyik generáció más.
FELMONDÁS HAT PERC UTÁN
– A jelenleg negyven-ötven évesek, az X-esek „kulcsos gyerekként” gyorsan leváltak a szüleikről, korán mentek bölcsibe, oviba, és nagy szabadságot élveztek délután, mivel a szüleik látástól vakulásig dolgoztak. Kétségtelen önállóságuk és remek alkalmazkodóképességük azonban éppen a szülők hiánya miatt bizonytalansággal társult, amit céges környezetbe lépve látszólagos magabiztossággal kompenzáltak.
Ezt pedig csak egy dologra lehetett építeni, a maguktól és mindenki mástól is elvárt maximalizmusra ‒ magyarázza Krisztián. ‒ Így lett az X-es a lojális munkavállaló, aki leginkább a műhelyben vagy az íróasztalon elhelyezett fotókon látta a családját. Ebből a lojalitásból még sok elemet átvettek az Y-osok is, de az YZé generációs munkavállaló szerint ez egyértelműen önként vállalt rabság, amiből ő, köszöni szépen, nem kér.
