A bal lábam kis ujjai közé telepedett tyúkszemmel akartam kezdeni. Hogy mekkora fájdalmat tud okozni egy ilyen vacak kis kinövés. Hogy sántikálok, s hogy micsoda kín. Leírtam ezt a két sort, gondoltam, elrugaszkodom innen, s majd írás közben kifutok tágabb vizekre. Ekkor csöngetett a számítógépem, a postafiókomba levél érkezett. Hagyom a tyúkszemet. Kinyitom a levelet. Elolvasom. Valami tehetetlen, fojtogató szégyenkezésféle fog el. Nem… nem is ez a jó szó…

A levél Kárpátaljáról érkezett. Havonta rendszeresen kapom. Egy imalánc kéréseit és híreit hozza: mi történik velük ebben a magyarok, de nem csak magyarok lakta „hátországban”. Kiért szóljon az ima, hol van a legnagyobb szükség.

„Emberileg a helyzet egyre nehezebb lesz. A katonakötelesek körül hétről hétre jobban szorul a hurok. Minden beszélgetésnél, minden társaságban a behívások, elhurcolások a téma. A hadiadót közben felemelték öt százalékra – minden fizetésből ennyit vonnak le. Mellette kivetettek újabb adókat, újra emelik az áram és más fontos dolgok árát, a felét fogja érni az a kevés pénz, amit az emberek kapnak.”

A leveleket egy bátor, elkötelezett asszony írja. ­Tanárnő, békeidőben angolt tanít. Sok évvel ezelőtt Kárpátaljára ment férjhez, négy gyerekük van. Nagy lelkierővel vesz részt a Karitász, a püspökség és más szervezet segítő munkájában.

„Sok lelkigyakorlatot szervezünk. A múlt héten háromnapos cigány lelkigyakorlat volt. Errefelé a cigány szót használják maguk az érintettek is. Sok éve folyik több cigány táborban a segítségnyújtás és lelki gondozás – elképzelhetetlen körülmények között élnek a családok. Az említett lelkigyakorlaton ott volt egy férfi; kifejezéstelen arccal nézett a semmibe. A pap leült mellé. Akkor bökte ki, hogy most engedték el szabadságra a frontról. Az ötvenfős szakaszból egyedül ő maradt életben, ő is úgy, hogy éppen egy sebesültet hozott ki. Nem nagyon voltak szavai. »Jó itt nekem«, ennyi volt, amit mondani tudott. Érte is imádkozzatok. És imát szeretnék kérni néhány olyan nőért, akit megviseltek az átélt traumák – elveszítette a férjét, aggódik a fiáért, átmenekítette a gyerekeit, egyedül maradt. Ez a sokkos helyzet elveszi az életerejüket.”

Olvasom a levelet. Emlékszem, pár hónappal ezelőtt az vágott mellbe, hogy ott állt fehéren-feketén: ma van a háború ezredik napja. Azóta ötvenhárom nap múlt el.